Aki először jár arrafelé, bizony nincs könnyű dolga, ha a Duna partján az UKSC sporttelepére szeretne rátalálni. Ezúttal ráadásul a megszokottnál csendesebb volt a Tungsram csónakháza, hiszen a fiatalok másnap versenyezni indultak, így az edzés hangjai ezúttal nem verték fel a környék csendjét. Most kevesebben is voltak ott, de „Csaba bácsi”-hoz mindenki a legnagyobb tisztelettel szólt hozzá. Biztos, hogy ez az elismerés nem csak az egykori kiváló versenyzőnek szól (háromszoros világbajnokról, olimpiai ezüst- és bronzérmesről, többszörös VB- és EB-érmesről, kilencszeres magyar bajnokról van szó), hiszen a tisztelet mellett mást is felfedezhettem a fiatalok szemében. Ez pedig a szeretet, amelyet semmilyen eredménysorral nem lehet kivívni. Valószínű, hogy az UKSC ifjú sportolói közül nem mindenki lesz Dombi Rudolfhoz hasonlóan olimpiai bajnok (a londoni ötkarikás játékok győztese szintén itt kezdte a pályafutását), az viszont biztos, hogy egészséges életmódból és emberségből egy egész életre szóló útravalót kaphatnak. Giczy Csabával, a magyar kajaksport egyik legnagyobb és legszerényebb egyéniségével beszélgettem.

- Az életében szinte minden Újpesthez köti, mégis Németországban született.

- A szüleim minisztériumi alkalmazottak voltak. 1945-ben gyakorlatilag az egész minisztériumot kimenekítették Németországba, az édesanyám pedig akkor már terhes volt. Én már kinn születtem Chamban, egy amerikai katonai kórházban, tulajdonképpen egy menekülttáborban. Aztán amint lehetett, viszonylag gyorsan haza is jöttünk, mert édesanyámnak hihetetlen nagy honvágya volt. Nem vitte volna rá a lelke, hogy kinn maradjunk vagy továbbmenjünk, azt mondta, hogy ha kell, akkor babakocsiban is hazatol. Fél éves lehettem, amikor hazajöttünk, tehát semmiféle emlékem nincs Németországról.

- Hogyan kezdődött a kajakozás?

- 1958 szeptemberében kezdtem a nyolcadik osztályt. Tulajdonképpen a padtársam, egy Sticker István nevezetű fiatalember adta a kezembe a lapátot, mert ő az első tanítási napon azzal kezdte, hogy „Csaba, gyere le kajakozni!”. Kérdeztem, hogy mi az a kajakozás, ez volt ugye szeptember 1-jén, 7-én aztán jelentkeztem a Vasas Izzóba, gyakorlatilag ebbe az egyesületbe, ahol most is vagyunk. Pista aztán hamar befejezte, én viszont itt ragadtam. Neki is sokat köszönhetek, de egykori edzőmnek, Vásárhelyi Gyuri bácsinak is, aki azt hiszem, hogy a sportág egyik legnagyobb legendája. Sajnos nincs már az élők sorában. Méltánytalan, ahogyan őt kezelték, mert egy zseniális edző volt. Ő volt itt a vezetőedző, és amellett, hogy szakmailag is nagyon magas szinten állt, emberileg is hihetetlenül sokat jelentett. Volt egy olyan időszakom, amikor talán még az édesapámnál is jobban szerettem őt. Édesapám inkább elfogadó volt, Gyuri bácsi viszont időnként elég keményen szólt ránk, ez pedig az én számomra újdonság volt.

- Ugyanitt működött az egyesület, ahol most is vagyunk?

- A csónakház nem egészen itt volt, mint most, hanem a volt Tungsram strand területén. Én ott kezdtem és ott is fejeztem be a pályafutásomat. Ez a csónakház, ahol most vagyunk, ha jól emlékszem, 1984-ben vagy 1985-ben épült. Annak felismeréseként, hogy talán szerénytelenség nélkül állíthatom, mi voltunk a Tungsram legjobb szakosztálya. Olimpiai és világbajnoki érmeket szállítottunk, ezt az eredménysort még a sokkal nevesebb egyesületek közül sem tudta mindegyik produkálni. Mi viszont hoztuk az eredményeket, és az akkori vezetés ezt az akkor kacsalábon forgónak minősíthető csónakházat építtette nekünk.

- Marika (Zakariás Mária, olimpiai bronzérmes, világbajnoki ezüst- és bronzérmes, tizenhatszoros magyar bajnok kajakozó – a szerk.) a klubtársa volt?

- Nem, ő mindig az Újpesti Dózsában kajakozott, a válogatottban ismerkedtünk meg.

- A kezdeti lelkesedés után mi tartotta végül a sportág mellett?

- Nagyon nagy mázlistának kell ahhoz lenni, hogy valaki hosszú időn keresztül azt csinálhassa, amit szeret. Mi innen két-három kilométerre laktunk, úgyhogy biciklivel vagy gyalog is könnyen kijárhattam. Újpesten végeztem a technikumot, aztán az Izzóban kezdtem el dolgozni. Az iskolám mellett is belefért a sport, mert nem kellett utazgatni, és ez nagyon nagy előny. Azon kívül, hogy ez egy rohadt szép sport, nekem nem az van az emlékeimben, hogy hajtani kellett, hanem az, hogy megtanítottak palacsintát sütni, hogy hallgattuk a Luxemburgot a régi Orion rádión, néztük a csillagokat… Persze közben azért eveztünk is.

- Amikor 1978-ban befejezte, már eldöntött tény volt, hogy a későbbiekben az utánpótlással akar foglalkozni?

- Akkor már volt egy diplomám, a Kandón végeztem villamosmérnökként. Nyugodtan dolgozhattam volna, a szakmámat is nagyon szerettem. Csak hát elmentem a TF-re (Testnevelési Főiskola – a szerk.), elvégeztem a szakedzőit, és valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy elszakadjak a kajakozástól. Itt pedig éppen megüresedett egy hely, nem a vezetőedzői, hanem csak egy edzői hely. A kislányokhoz kerültem, és úgy alakult, hogy ezt a munkát a Tungsramon belül főfoglalkozásban is csinálhattam. Itt ragadtam, de aztán jött a rendszerváltás, ki is rúgtak bennünket. Eladták a Tungsramot és mindenkinek felmondtak. Megszüntették a sportklubot is, így kerültünk át az újpesti önkormányzathoz, az Újpesti Ifjúsági Ház befogadott bennünket. Nagyon nagy szerencse, hogy az amerikaiak (a Tungsramot a General Electric vette át – a szerk.) nem rúgtak ki bennünket innen, maradhattunk itt a csónakházban. Martin Buci (Martin György, a Magyar Vízilabda Szövetség korábbi elnöke – a szerk.) sporttársam volt, a Tungsramban vízipólózott. Egy időben ő volt a GE magyarországi igazgatója, én elmentem hozzá, hogy „Gyuri, nem tudsz segíteni? Itt vannak a hajóink, a cuccaink, ez az életünk!”. Nem tudom, hogy ő pontosan mit intézett, de biztosan nagyon sokat, hiszen itt maradhattunk és itt vagyunk azóta is.

- Miből gazdálkodik manapság az egyesület?

- Bérlőink vannak, akik itt tartják a hajóikat. A csónakházat a tulajdonos GE és az ÚVZRT tartják fenn, a bérleti díjak is ide kerülnek és a javítások egy részét is ők végzik. Egyébként kizárólag a tagdíjakból élünk. Az egyesületet terheli minden olyan kiadás, ami a tagságot, edzői díjakat, versenyeket, utazásokat érinti, ezeket a tagdíjakból kell kigazdálkodni. Önkormányzati pénzre pályázni kell, és ha éppen nagyon jó helyzetben van az önkormányzat, akkor 150-200 ezer forintot kapunk tőlük egy évre.

- Semmiféle állami lehetőség?

- Nem túl sok. Az eredményességi támogatást kapjuk a szövetségtől, és miután van most egy aktuálisan menő fiatalemberünk (Solti László világbajnok személyében – a szerk.), ez évente 3-400 ezer forintot hoz a konyhára. Ha ehhez hozzávesszük a Sport XXI pályázat és a MOB-pályázatok pénzeit is, akkor ezekből mindösszesen olyan 7-800 ezer forint verődik össze évente. Pénzt nem is nagyon tudnánk kivenni, hiszen ezek az összegek elmennek a létesítmény fenntartására. A másik két edző – a fiam és a menyem – havonta nagyjából 16 ezer forintot visznek haza nettóban. Még az a szerencse, hogy másodállásban csinálhatják. De ez úgy megy egyébként, mint a kábítószereseknél, úgyis csinálja az ember, hiszen ennek lett a rabja.

- Nem tudom kihagyni azt a kérdést, hogy mire gondol akkor, amikor a világversenyeken szinte megszámlálhatatlan érmet begyűjtő kajak-kenu állami támogatását megnyirbálják, közben pedig futószalagon építik a stadionokat?

- Hadd mondjam el egy régi emlékemet. Annak idején a Tungsram SC létrehozott egy NB I-es csapatot a focistáknak. Többnyire jó képességű, de már pályájuk végén lévő játékosokból állt a csapat, többek között Szűcs Lajos is ott játszott. Egyszer az egyesületbeli párom, Kralován Géza, aki egyébként fantasztikus edzőpartnerem volt, és annak idején együtt lettünk világbajnokok Tamperében (1973, K-4 10000 méter, Giczy Csaba, Kralován Géza, Nagy Tibor, Vargha Csongor - a szerk.), azt mondta nekem, hogy „Te, Csaba, nem zavar téged, hogy ezek a görbelábú, a labdába egyeneset rúgni nem tudó focisták többet keresnek, mint te?”. Erre én azt válaszoltam, hogy „Nézd, Géza, miattam nem őrjöngenek, és nem próbálják meg hazafelé a 12-es villamos ülését kiszaggatni, mint amikor idejön a Fradi. Ez van, a foci közönségsport, amit mi csinálunk, az pedig nem, nem is lehet összehasonlítani a kettőt. A mi produkcióink csak ennyire hozzák lázba a közönséget. Ez igazságtalan ugyan, de mégis el kell fogadni. Ha kimegy a Szűcs Lajos, akkor üdvrivalgás van, ha én megyek ki, akkor miattam nem rivalog senki.”. Hozzáteszem, hogy egyébként imádom a labdarúgást.

- Meg lehet-e élni versenyzőként a kajak-kenuból?

- Egy nagyon szűk rétegnek, akik a legtetején vannak, igen. Előbb vagy utóbb tönkre is fogunk menni valószínűleg, mert ha nem sikerül egy nagyobb bázist összehozni az utánpótlásnak a tulajdonképpen a piramis alját jelentő részében, akkor csak idő kérdése, és a teteje is össze fog omlani. Annak idején voltak úgynevezett sportállások, például nálunk a Tungsramban is. Ezek segítettek abban a néhány évben, amíg a szürkéből valaki beleerősödött, vagy egyáltalán eldöntötte, hogy ténylegesen akarja-e ezt csinálni. Segített átvészelni azt a bizonytalan átmeneti állapotot, amikor valaki az ifiből már kiöregedett, de még nem került be a felnőttek közé. Ez most megszűnt, most nagyon hamar el kell dönteni, már az érettségi előtt, hogy valaki vagy továbbtanul, vagy reggeltől estig dolgozik, és akkor edzésre már nem is nagyon marad idő. Nekem most van itt öt egyetemistám, és már az is nagy dolog, hogy az egyetem mellett egyáltalán csinálják a kajakozást. De most a nyári szünetben dolgoznak, így pedig már csak hobbiszinten működhet náluk a sportolás.

- Pedig lehet, hogy egyébként nagyon tehetségesek…

-Igen, pontosan így van. Csak hát kellene nekik még két-három év, hogy önfenntartóak lehessenek a sport által. Legalább egy ideig, 30-32 éves korukig.

- Vagy majd más ország színeiben versenyeznek tovább… Sajnos elég sokat hallani a szövetségen belüli belső feszültségekről, a személyes ellentétekről, a néha érthetetlen válogatási elvekről. Ezekről mi a véleménye?

- Amióta világ a világ, ez mindig is így volt, hogy nem feltétlenül a legjobbak indultak a különböző világversenyeken. Csak legfeljebb kisebb volt a visszhangja ezeknek a dolgoknak a médiában. Én néhány évig Kanadában edzősködtem, miután az ifiválogatottnál befejeztem a szövetségi kapitányi munkát. Kanadában a következőt tapasztaltam: ha egy füzetben kiadták a válogatási elveket, akkor ott még egy ékezet be nem tartása vagy egy betű meglétének hiánya is polgári pert eredményezett volna, annyira precízen be kellett tartani az előírásokat. Ott ugyanis az a szokás, hogy eszében sem jut senkinek sem utólag megváltoztatni a dolgokat. Azt tartották be, ami le volt írva, aki pedig annak megfelelt, az pontosan tudta, hogy mire számíthat. Na most ez nálunk kicsit lazábban működik, persze az sem biztos, hogy az a legjobb módszer, ami annyira merev. Na de az sem, amikor semmiféle kapaszkodója nincs az edzőknek, mert sokszor én is kínkeserves helyzetben érzem magam, mert fogalmam sincs arról, mit kell teljesíteni. Mert hiába teljesít a versenyző, attól még nem biztos, hogy ő kerül be. Az biztos, hogy itt valami nagyon érzékeny egyensúlyt kellene összehozni. Én annak idején versenyzőként azt mondtam, hogy ha én kapok egy válogatási elvet, akkor nekem egy feladatom van: megpróbálom azt teljesíteni. Jobban, mint az ellenfelem, akármilyen ökörséget is írtak le. Hogy valami szakmailag jó vagy rossz, azzal a versenyző ne foglalkozzon, az nem az ő dolga.

                                                 Az Újpest Gyermekeiért Díj átadóján 2011-ben

- Edzőként mennyiben próbálta továbbvinni Vásárhelyi György örökségét?

- Szakmailag nem is annyira, de emberileg mindenképpen. Gyuri bácsi nagyon szerette a gyerekeket, és mi is nagyon szerettük és tiszteltük őt. Az edzőnek valahol ilyennek kell lennie, mert az csak egy dolog, hogy a szakmát tudja-e vagy sem. Most megint eszembe jutott egy gyerekkori emlék. Egy földes utas utcában laktunk, ahol egyszer elakadt a Tüzépes lovaskocsi. A kocsis csépelni kezdte a lovat, a ló meg rúgott egyet és szétrúgta az ágyékát a fickónak, úgyhogy az asszonyok ott ápolták a szemünk láttára. Ekkor kihívták a Tüzép-telep tulajdonosát, aki átkarolta a ló nyakát és valamit beszélni kezdett hozzá. A ló pedig az első két lábára ereszkedett, és térdre rogyva kihúzta a kocsit. Tulajdonképpen ezt kell tudnia egy edzőnek: a jó szóval való noszogatást, és a legtöbb versenyzőnél ezzel lehet eredményt elérni. A Gyuri bácsi ilyen volt…

- Akikkel beszéltem, ők ugyanazt mondják önről, mint amit Ön mond Gyuri bácsiról…

- Lehetséges, hogy talán egy szerény utánzata vagyok a Gyuri bácsinak…

- Mennyire eredménycentrikus az egyesület?

- Semennyire, ide nyugodtan jöhet valaki csak szabadidősként, ez valóban egy klub. Ha valaki betartja az alapszabályt és az íratlan szabályokat, nem bontja le a falat, nem töri be az ablakot és nem anyázik a többiekkel, akkor azon a szinten csinálhatja a kajakozást, ahogyan kedve tartja. Én is olyan szinten kezelem őt, és nem fogok lyukat beszélni a hasába, hogy miért nem csinálja rendesen, hiszen ez neki egy szabadon választott tevékenység. Olyan itt nincs, hogy felállítunk egy szintet, és ha valaki azt nem teljesíti, akkor eltanácsoljuk.

- Rengeteg történetet hallani a különböző programokról, a szalonnasütésekről, a táborozásokról. Ez mindenhol jellemző a sportágra?

- Igen, ez hozzátartozik a sportághoz, úgy is mondhatjuk, hogy ez a beetetés része. Kellenek azok az élmények, amelyekkel talán el lehet csábítani a gyerekeket a számítógép elől, vagy be lehet csalni a kulcsos gyereket az edzésre. Meg egyébként is, ezek baromi jó bulik. Azt hiszem, hogy ez máshol is így van, alapszinten és középszinten mindenféleképpen. Az persze lehet, hogy a Kovács Katiék már kevesebb szalonnát sütögetnek.

- Mindhárom gyermekük ezt a sportot választotta. A közösség fogta meg őket, a hangulat, vagy esetleg volt némi szülői nyomás is?

- Zsuzsi lányom korábban teniszezett, Gergő fiam pedig tornára járt. Zsófi később született, ő már nem csinált mást, mint kajakozott. Öt-hat évesen kinn volt velünk Kanadában, ott kezdte a kajakozást. Zsuzsi is annak idején mindenféle erőltetés nélkül ragadt itt, EB-ezüstérmes, vb-bronzérmes is lett maratonban. A fiam nálunk edzősködik, és most intézi a nemzetközi versenybírói tanfolyamot. Egyikük sem azért került bele és maradt a sportágban, mert az asztal körül kergettem volna őket.

- Hogyan lehet jelentkezni Önökhöz? Mik a feltételek, tartanak-e esetleg toborzókat?

- Toborzó nagyon ritkán van, egyszerűen az már nem fér bele az időbe. Vannak iskolai kapcsolataink, igaz, nem túl sokan, de azért néha irányítanak hozzánk gyerekeket. A propaganda nem az erősségünk. Időközönként plakátokat rakunk ki, működik a honlapunk (www.uksc.hu – a szerk.), ott is megtalálhatóak vagyunk. Azonban főleg szájhagyomány útján kerülnek hozzánk a gyerekek. Pécelről, Dunakesziről, Kispestről, Rákospalotáról, sőt a belvárosból is van versenyzőnk.

- Van még szabad kapacitásuk?

- Bőségesen, mert ezt két dolog: az edzői energia és a hajóállomány határozza meg. Hajókból elég szépen el vagyunk látva, mindegyik működőképes, bár az is igaz, hogy Kovács Kati azért nem ilyenekkel versenyez. Az utánpótlásunk szerintem még egyszer ekkora létszámot is kibírna.

- Szponzorok területén hogyan állnak?

- Néha magánemberek kifizetnek egy-egy hajójavítást, de semmi különösebb.

- Ez azért elképesztő!

- Igen, de ezt mi már megszoktuk. Együtt kell élnünk azzal, hogy ez egy ilyen sport.

- A régi versenyzők visszajárnak Önökhöz?

- Igen, van aki mastersként evezget nálunk, de olyanok is vannak, akik csak focizni járnak vissza. Mi ugyanis focizni is szoktunk, olyankor én is beszállok. A közgyűléseinkre is rendszeresen eljárnak a régiek. Elég régen volt nálunk utoljára öregfiú-öreglány találkozó, jó lenne megint szervezni egy ilyet, ha lesz rá időm és energiám, akkor megpróbálom hamarosan összehozni. Sokan közülük külföldön élnek, jó lenne megint találkozni!

- A pályafutása, az edzősködése kapcsán van-e bármilyen hiányérzet Önben? Van-e bármi, amit másképpen csinálna?

- Én azt hiszem, hogy maradéktalanul elégedett vagyok az életemmel, boldognak érzem magam. Eddig is azt csinálhattam, amit nagyon szeretek, és remélem, hogy még sokáig csinálhatom. Igen, ez így nekem jó.

- Végezetül nem is azt kérdezném, hogy az elmúlt 56 évben hány napon nem gondolt a kajakozásra, hanem azt, hogy hány napon nem foglalkozott vele aktívan?

- Hát, nem sok ilyen nap volt. Ugye a feleségem is kajakos, tehát gyakorlatilag ezzel kelünk és ezzel fekszünk. Nekünk ez az életünk, persze hogy ezzel foglalkozunk! Marika időközönként megpróbál ebből kirángatni, színházba és hangversenyekre is járunk, de hát ezek azért jók, mert ilyenkor ül az ember, és közben nyugodtan gondolkozhat a kajakozásról.