Az MLSZ kedden délután rendkívüli sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a jövő évi Európa-bajnoki selejtezőkön is Dárdai Pál irányítja majd a válogatottat. Megbízatása a kvalifikációs sorozat végéig szól, de a remélt siker esetén azért nem esne le az állam a csodálkozástól, ha születne egy újabb kölcsönadási szerződés. Merthogy Dárdai főállásban továbbra is a Hertha BSC alkalmazottja marad. Úgy tűnik, hogy sokan most nem tudnak eléggé hálásak lenni a berlinieknek.

Németország idén többek között egy „Danke Ungarn” elnevezésű plakátkampánnyal fejezte ki köszönetét Magyarországnak a 25 évvel ezelőtti határnyitásért. Ezek után mi, magyarok sem maradtunk adósok, így az Alagút fölött már tegnap reggel láthatták az arra járók a berlini klubnak címzett köszönetnyilvánítást. Azt már olvasóink bölcs belátására bízom, hogy melyik megköszönt eseménynek volt (van) nagyobb jelentősége a világtörténelem szempontjából.

Az utóbbi hetekben persze nem változott meg a véleményem, így Dárdai Pál személyének továbbra is örülök. Az emberi megnyilvánulásain túl szakmai szempontból sem találok rajta fogást, legfeljebb az edzői tapasztalatlanságát sorolhatnám a negatívumok közé. De ezt sem teszem, hiszen más kávéház ugyan, de Benedek Tibor is újoncként ültette fel azonnal a világ tetejére a pólósokat. Igaz, ott volt kitől és volt mit örökölni…

A Dárdai mellett letett voks egyidejűleg a magyar edzőtársadalom brutális kritikáját is jelenti. A Csákvár volt vezetőedzője hiába panaszkodik a Hazai Szakma szemen köpéséről, ugyanis ez a szakma sajnos nagyjából pontosan annyit ér, mint amennyit a Sanyi bácsinak tulajdonított műremeken már megcsodálhattunk.

Sikerült hosszú és dolgos évek alatt odáig merülni a dilettantizmus emésztőgödrében, hogy jelenleg már egy edzői tapasztalatokkal alig-alig rendelkező utánpótlás-trénernek sincs alternatívája Magyarországon. Baróti Lajos 1982-ben eljött a Benficától, azóta magyar edző legfeljebb akkor ült valamirevaló európai csapat kispadján, amikor a stadiontúra során ott is fényképezkedett. Na persze játékos-fronton is katasztrofális a helyzet, mert ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy a Dinamo Moszkva, a Hoffenheim vagy a Lech Poznan a világfutball megkerülhetetlen tényezői lennének.

A propagandagépezet persze a labdarúgásban is folyamatosan a legmagasabb fordulatszámon pörög. Tapasztalhattuk, hogy nem csak a sajtó nyilvánossága előtt, hanem egymás között is rózsabokornak próbálják lefesteni az elszáradt kórót. Hiszen dübörög a Bozsik-program, épülnek a stadionok, szárnyalnak az akadémiák, azt pedig lassan mondják, hogy mindenki megértse: A magyar szakemberek semmivel sem rosszabbak, mint a külföldiek!

Ehhez képest az igazság odaát van. Talán Németországban.

Az ezerszer csalódott szurkolók többségének szükségük van Dárdaira, és úgy tűnik, hogy a magyar labdarúgásnak is szüksége van rá. Sokak szemében ő az utolsó szalmaszál, emiatt aztán gyakran túlzásokba is esnek. Az eddigi eredményei persze abszolút vállalhatóak, pontot mentettünk például a velünk nagyjából azonos játékerőt képviselő románok (ez most nem éppen az ellenfél dicsérete volt…) otthonában. Úgyhogy ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez már önmagában is egy kiugró eredmény. Persze a két nép megbonthatatlan barátságát ismerve ezek a meccsek mindig többet jelentenek egy egyszerű sporteseménynél. Bukarestben az utóbbi időben eleve nem volt túlságosan sok sikerélményben részünk, így mindentől függetlenül Dzsudzsák Balázs jókora kapushibával megtámogatott szabadrúgása egy nagyon fontos pontocskát hozott a magyar konyhára. Már csak zért is, mert hitet adott a csapatnak, és hitelességet hozott Dárdainak.

Ezután egy-egy góllal legyőztünk két – elvileg – nálunk gyengébb ellenfelet. Alakulhatott volna mindkét végeredmény másként is, de szerencsére Bródy János és Koncz Zsuzsa szavaival élve „Lehetett volna, mégsem az lett”.

Az oroszok elleni levezető meccs pedig nem oszt, nem szoroz. A barátságos találkozóknak nagyjából semmilyen jelentőségük nincs, kivéve, hogy néhány NB I-ben érlelődött játékos ezeken találkozhat először nemzetközi szintű ellenféllel.

Dárdai Pál kinevezésével, majd megtartásával hirtelen nem lesz jobb a magyar labdarúgás. Nem is lehet jobb, hiszen több évtizedes el- és lemaradásból nem lehet néhány hét vagy néhány hónap alatt visszakapaszkodni. A körülmények (és a pontszámok) alakulása azonban lehetővé tette, hogy legalább a március végi, görögök elleni ütközetig újra reménykedhetünk valamiben. Azt persze már soha sem tudjuk meg, hogy ha eleve Dárdaival kezdtük volna a sorozatot, akkor most egy, esetleg három ponttal több lenne-e a szatyorban.

Dárdai heroizálásának azonban még nem jött el az ideje. Nem attól féltem őt, hogy a felé áramló nagy szeretettől esetleg elszállna az agya, és hirtelen kinyilvánítaná, hogy akár ő is tarthatna edzést a Barcelonának. Az a problémám, hogy egy karmester lehet végtelenül barátságos és szimpatikus, de ettől még az előadás minőségét úgyis a zenészek teljesítménye határozza majd meg.

Én azért féltem őt, mert könnyen megéghet. Akik most a magasba emelték és ott tartják, azok egy-két sikertelen meccs után akár visszadobhatják a sárba. Hiába, a szurkolók nagy része már csak ilyen. Kíváncsi leszek arra, hogy ha esetleg nem jönnek majd az eredmények (ne legyen így!), akkor vajon mennyiben változik majd meg ez a feltétlen rajongás. Mi lesz akkor a facebook-on alakult csoportokkal, rajongói oldalakkal, és azokkal a hozzászólókkal, akik jelenleg ádáz ellenségként tekintenek mindenkire, aki akár csak egy aprócska ellenvéleményt is megfogalmaz.

Pedig bármilyenek lesznek az eredmények, Dárdai ugyanaz az ember marad. Az, akit jelenleg ennyien kedvelnek, és ezt nem érdemtelenül teszik. De nem ő a Mindenható, így aztán egy személyben a csodát sem hozhatja el. Ezért hát akkor sem lenne szabad elfordulni tőle, ha esetleg a görögök majd Budapesten találnak magukra, ha nem tudunk majd javítani az észak-íreknél, vagy ha megint nem győzzük le itthon a románokat.

Persze én is szurkolok neki, és nem csak érte. Azért szurkolok, hogy végig tudjunk menni vele azon az úton, amit eltervezett. Mert ő legalább látja az utat, és lássuk be, már ez is egy szokatlan újdonság. Most azt gondolom, hogy a színpadra lépés ugyan sikeres volt, de várjuk meg az előadás végét. Annak érdekében pedig, hogy siker legyen, mindenkinek tennie kell. És ha ettől hosszú távon akár csak egy kicsit is tisztul ez a büdös és poshadt pocsolya, amelyet jelenleg magyar labdarúgásnak neveznek, akkor felőlem akár a Lánchídra is kitehetik neonvillogókkal:

„Köszönjük, Dárdai Pál!”.