Összegyűjtöttük a nemzetközi és a magyar labdarúgó-világ azon szereplőit, akik 2022-ben távoztak az élők sorából. Akik űrt hagytak maguk után, és akikre tisztelettel emlékezünk vissza.

Január

Szteliosz Szerafidisz (1935)

A görögök és az AEK Athen kapuslegendája 1953 és 1972 között a sárga-fekete mezben összesen több mint négyszáz tétmeccsen lépett pályára. Alacsony termete ellenére (177 cm) az ’50-es és ’60-as években bajnoksága egyik legjobb játékosa volt, és minden idők egyik legjobb görög kapusaként tartják számon. Három-három görög bajnoki címet és kupát nyert. Pályafutása befejezése után imádott klubjánál, a görög labdarúgó-válogatottnál és a futsal-válogatottnál kapusedzőként dolgozott. Munkája egyik gyümölcse, hogy nem kevesebb, mint hét AEK-kapust adott nemzete válogatottjának. A 2022 szeptemberében átadott új AEK stadionban az egyik szektort róla nevezték el. Kapusedzőként többször is járt Magyarországon. Nemzetközi kupatalálkozókon ült csapata kispadján a SBTC, az Ú. Dózsa, a Ferencváros, a Vasas és az MTK Hungária ellen, illetve a '70-es és '80-as években több VB-, és EB-selejtezőn a magyar labdarúgó-válogatott ellenfeleként. 2014-ben vonult nyugdíjba az AEK Athen és a Görög Labdarúgó Szövetség alkalmazottjaként. 86 éves korában hunyt el a rákkal vívott hosszú küzdelem után.

A görög kapuslegenda

Ahmet Calik (1994)

A török labdarúgás egyik legnagyobb ígereteként tartották számon. A Genclerbirligi, a Galatasaray, a Konyaspor és a török ​​labdarúgó-válogatott középső védőjeként játszott. Közel kétszáz elsőosztályú találkozón lépett pályára, nyolcszoros török válogatott volt. Szerepelt a 2013-as U19-es Európa-bajnokságon, és a FIFA U20-as világbajnokságon. Tagja volt a 2016-os franciaországi labdarúgó EB török ​​keretének, de végül nem lépett pályára a tornán. 27 évesen hunyt el egy közlekedési balesetben Ankarában január 11-én.

A török labdarúgó-válogatott játékosaként

Szepessy László (1949)

A Ló becenevű egykori játékost, akit csak a magyar labdarúgás vándormadaraként emlegettek régen, már fiatalon vonzotta a labdarúgás világa: játszott a BEAC-ban, a Budapest Honvédban, a Kossuth KFSE-ben, megfordult Belgiumban (RWD Molenbeek), majd 1971-ben hazatért és a VM Egyetértés labdarúgója lett. 1975-ben mutatkozott be először Dunaújvárosban, ahol a Kohász csapatához invitálta az akkori edző, Palicskó Tibor. Korábbi nyilatkozata szerint az itt eltöltött évek alatt sikerült hírnevet szereznie a labdarúgásban. Négy év után újabb szakmai kihívások vezérelték, Budapestre került, ahol a Volán SC együttesében játszott, majd egy rövid nyíregyházi időszak után újra Budapesten a Ferencváros csapatát erősítette, amellyel megnyerte a bajnokságot. A Fraditól Kecskemétre ment, majd a Rába ETO csapatába. Itt ismét a bajnoki címig jutott. Labdarúgó pályafutását 1988-ban fejezte be Soltvadkert együttesében. Ezt követően edzőként tért vissza az Üllői útra, Nyilasi Tibor segítőjeként pályaedzőként dolgozott az új csapat felépítésén. Az ő munkájának és elhivatottságának is köszönhetően a Ferencváros csapata a következő idényben aranyérmes lett. Volt a Kispest pályaedzője is, később a U19-es, utána az U16-os labdarúgó válogatott szövetségi edzője lett. Január 15-én, életének hetvenharmadik évében, váratlanul hunyt el.

Magyar bajnokként, mint a Rába ETO játékosa - pont a Fradi ellen, ahol szintén bajnok volt korábban 

Francisco Gento (1933)

Francisco Gento 1958 és 1966 között Puskás Ferenc csapattársa volt a Real Madridban. Gento az egyetlen hatszoros BEK (Bajnokcsapatok Európa Kupája)-győztes labdarúgó a világon. 1953 és 1971 között futballozott a királyi klubban, 600 mérkőzésen 182 gólt szerzett a Real Madrid színeiben. Gento a hat BEK-diadala mellett 12-szer nyert spanyol bajnokságot, két alkalommal Spanyol Kupát, egyszer pedig Interkontinentális Kupát. Összesen 23 trófeát nyert a klubbal, ezzel ő a Real Madrid történetének legsikeresebb labdarúgója. Paco Gento a spanyol válogatottban 43 alkalommal lépett pályára. Szerepelt az 1962-es chilei, és az 1966-os angliai VB-n. Gento január 18-án hunyt el nyolcvannyolc éves korában.

Francisco Gento, az egyelten olyan labdarúgó, aki hatszor nyert BEK-et

Arany Mihály (1946)

A roppant szerény, tisztelettudó és fegyelmezett sportember a tatabányai drukkerek kedvence volt. Nem volt gyors, inkább lassú, sőt olykor szinte lomhának tűnt a mozgása, rendelkezett azonban azzal a ritka tulajdonsággal, hogy "látott" a pályán. A keménykötésű, nagy munkabírású csatár középpályásként is megállta a helyét. Részt vett a támadások előkészítésében, és ha kellett, a védőknek is besegített. Az irányítás és a társak kiszolgálása mellett maga is gyakran volt góllövő kedvében, távoli bombáinak sokszor tapsolt a közönség. Pontrúgásai mindig veszélyt jelentettek az ellenfél kapujára. Abszolút kétlábas volt, a labdát fejjel, lábbal egyaránt magabiztosan kezelte. Tizenhárom élvonalbeli idénye során 302 mérkőzésen lépett pályára és 43-szor volt eredményes. Nála többször csak Szabó, Lakatos, P. Nagy, Csapó és Laczkó öltötte magára a kék-fehér mezt. A klub történetének 500. gólja is az ő nevéhez fűződik. Kétszer volt tagja a Közép-európai Kupa-győztes csapatnak (1973, 1974) és egy alkalommal a Magyar Kupa-döntőjébe is eljutott. Tisztelték és elismerték a tudását, mégsem sikerült a válogatott közelébe kerülnie. A címeres mez örök álom maradt. Dr. Lakat Károly és Monostori Tivadar rendszeresen foglalkoztatta, de aztán jött Szentmihályi Antal, akinél már nem fért bele a húszra csökkentett keretbe sem. 1980. március 22-én a Bp. Volán elleni 1:1-es találkozón játszott utoljára élvonalbeli mérkőzést. Amikor dr. Magyar György a Dorog akkori vezetőedzője megkereste, nem habozott. Két NB II-es éve alatt 58 találkozón jutott szóhoz és 20 gólt szerzett. László fia is labdarúgó lett. Az ő pályája Tatabányáról indult 1989-ben. Harcos, jól cselező futballistaként tartották számon, édesapja karrierjét azonban nem tudta megismételni. Pályafutása során tucatnyi klubban megfordult, három alkalommal a magyar válogatottban is helyet kapott. Arany Mihály január 19-én, hetvenöt éves korában hunyt el. Egy nagyszerű sportember távozott. Emlékét kegyelettel őrzik a tatabányai labdarúgás hívei.

Neve Aranyat ért Tatabányán

Hans-Jürgen „Dixie” Dörner (1951)

A keletnémet labdarúgó szövetség az Év Játékosa címet 1963 és 1991 között 23 alkalommal osztotta ki. Legtöbbször, három alkalommal, Jürgen Croy és Hans-Jürgen "Dixie" Dörner (1977, 1983 és 1985) a Dynamo Dresden védője nyertek. „Dixie” Dörnert karrierje során a keletnémet Császárnak hívták - a nyugatnémeteknél Franz Beckenbauernek járt a Kaiser megszólítás -, a válogatottban 100 fellépésével második volt a szintén legendás Joachim Streich (102) mögött, tagja volt az 1976-os, montreali olimpián aranyérmes együttesnek. A védő 1968 és 1986 között, teljes felnőtt pályafutása során a drezdaiak csapatát erősítette, ötször nyert bajnoki címet és ötször kupát az NDK-ban. Az 558 mérkőzése rekord a Dynamo Dresdenben, ezeken az összecsapásokon védő létére 101 gólt szerzett. Visszavonulását követően az NDK olimpiai csapatát, az U23-as gárdát irányította edzőként, majd a németországi egyesítést követően első keletnémet trénerként dolgozott a Bundesligában, az élvonalbeli Werder Bremennél. A későbbiekben volt az FSV Zwickau, a VfB Leipzig, valamint a kairói al-Ahli trénere is. Az 1990-es években a német válogatottnál Berti Vogts szövetségi kapitány munkáját segítette. Hosszan tartó betegségben, hetven éves korában, január 19-én hunyt el.

A kelet Beckenbauere

Antonio Jose Lima Pereira (1952)

1978 és 1989 között az FC Porto középhátvédje volt. Négy portugál bajnoki címet és két kupagyőzelmet ért el. Volt mellette négy portugál szuperkupa, egy-egy UEFA-szuperkupa és Interkontinentális kupa győzelme is. Tagja volt az 1983-84-es idényben KEK-döntős és az 1986-87-es idényben BEK-győztes együttesnek. 1981 és 1985 között 20 alkalommal szerepelt a portugál válogatottban. Részt vett az 1984-es franciaországi Európa-bajnokságon, ahol bronzérmes lett a csapattal. Január 22-én, hatvankilenc éves korában hunyt el.

265 alkalommal lépett pályára az FC Portóban tizenegy szezon alatt

Wim Jansen (1946)

Wilhelmus Marinus Anthonius Jansen 1965 és 1980 között a Feyenoord Rotterdam csapatában játszott, amellyel háromszor nyert holland bajnokságot és egyszer KNVB-kupát. Legnagyobb eredményei klubszinten az 1969-70-es BEK és az 1973-74-es UEFA-kupa győzelmek voltak. A Feyenoordnál eltöltött ideje alatt 422 alkalommal lépett pályára a holland első osztályban. Ezután az Egyesült Államokba igazolt. A Washington Diplomatsban 27 meccset játszott, majd két évig az Ajax Amsterdam játékosa volt. 1982-ben egy évre visszatért a Washington Diplomatshoz, hogy ott fejezze be pályafutását. 1967 és 1980 között 65 mérkőzést játszott a holland labdarúgó-válogatottban. Kétszer volt világbajnoki döntős, először Németországban az 1974-es világbajnokságon. A rendező ország elleni fináléban ő volt az a játékos, akinek a büntetőterületen Bernd Hölzenbein ellen vitatott szabálytalansága miatt Paul Breitner végrehajtotta a büntetőt, és kiegyenlített. A második vb-siker az 1978-as argentínai világbajnokságon elért második hely volt. Mindkét világbajnokságon részt vett Hollandia összes mérkőzésén, így 2014-ig Ruud Krol mellett 14 meccsel a holland világbajnoki rekordjátékos volt, később Wesley Sneijder előzte csak meg őket ebben. Az 1976-os jugoszláviai Európa-bajnokságon Hollandiával harmadik lett. január 25-én hetvenöt éves korában hunyt el.

Kétszeres VB ezüstérmes volt

Február

Ronnie Hellström (1949)

1966 és 1974 között a svéd Hammarby játékosa volt, 1974 és 1984 között a nyugatnémet Kaiserslautern kapuját védte. A két csapatban közel 500 első osztályú bajnokit játszott. Két alkalommal (1971, 1978) választották meg az év labdarúgójának Svédországban. 1968 és 1980 között 77 alkalommal szerepelt a svéd válogatottban. Részt vett az 1970-es, az 1974-es és az 1978-as világbajnokságon. Folke Ronnie Wallentin Hellströmöt többször is láthattuk Magyarországon. Egyszer a svéd válogatottal a Népstadionban egy barátságos mérkőzésen, majd a DVTK stadionban egy UEFA-kupa találkozón. Legvégül 1982 nyár elején, mikor a spanyolországi labdarúgó világbajnokságra készülő magyar labdarúgó-válogatott klubja ellen játszotta utolsó előkészületi mérkőzését a Népstadionban, pár napra rá pedig a Rába ETO mért rájuk Győrben elemi csapást (7:0). Február 6-án hunyt el hetvenkét évesen nyelőcsőrák következtében.

Három VB-n is szerepelt

Fenyvesi Máté (1933)

Jánoshalmán született, a helyi csapatban kezdett játszani, 1951-ben a megyeszékhelyre igazolt. Már ott Kinizsi-játékos lett, hiszen Kecskeméti Kinizsinek hívták új alakulatát. Még jóval a huszadik születésnapja előtt élete klubjába, az akkor még Budapesti Kinizsinek nevezett ferencvárosi együttesbe igazolt. 1953. február 22-én, a Vasas Ganz Vagon elleni Magyar Népköztársasági Kupa-mérkőzésen mutatkozott be az első csapatban. Alkalmasint kevesen emlékeznek arra, vagy kevesen tudják, ez egy igazi mérföldkő volt a „Fradi” későbbi történetét tekintve: Fenyvesin Mátén kívül Mátrai Sándor, Kertész Tamás és Orosz Pál is ezen a meccsen debütált. A nagyszerű kvalitású és rendkívül szorgalmas balszélső szinte villámkarriert futott be: másfél évvel később, 1954. szeptember 19-én már az Aranycsapatban játszhatott, az elveszített berni világbajnoki döntő utáni első találkozón. Alapember lett a Kinizsiben, majd a névváltozás után a Ferencvárosi Torna Clubban is. A zöld-fehérekkel 1958-ban megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, majd közel a harminchoz, 1963 tavaszán végre bajnoki címet is ünnepelhetett. A közben állatorvosi diplomát szerzett Fenyvesi Máté még három bajnoki címet nyert. 1969-ig játszott klubjában, utolsó bajnoki mérkőzése az 1968-as, megnyert bajnoki idény utolsó, a Győr elleni találkozója volt. A Ferencváros az ő fejesével nyert Torinóban a VVK (az UEFA-Kupa elődje) döntőjében a Juventus ellen. Mindmáig ez az egyetlen magyar győzelem az európai labdarúgókupák 1955 óta íródó történetében. A visszavonulása után elsősorban szakmájában, állatorvosként dolgozott, de 1998 és 2006 között két ciklusban parlamenti képviselő is volt. Tevékenykedett az FTC elnökeként is. Február 17-én hunyt el nyolcvannyolc éves korában.

Egyik védjegye volt, ahogy elfutott a balszélen

Bendes Tibor (1962)

1983 és 1987 között a Pécsi MSC labdarúgója volt. Az élvonalban 1984. március 3-án mutatkozott be, mint a Garami-iskolában pallérozódott sajátnevelésű játékos. Tagja volt az 1985/86-os bajnoki ezüstérmes csapatnak. Az élvonalban 45 mérkőzésen szerepelt és egy gólt szerzett. Bendes később többek között Mohácson és Siklóson is futballozott. A jogász végzettségű játékos pályafutása befejezése után messzire került a labdarúgástól. Február 22-én, életének hatvanadik évében érte a halál.

Az ezüstérmes idényben tizenegy találkozón szerepelt

Ioan Adrian Zare (1959)

A középső védő hétszer lépett pályára a román válogatottban a nyolcvanas évek közepén, s hazáját képviselte az 1984-es Európa-bajnokságon is. Siófokra 1990-ben érkezett, s 1993-ig szerepelt a Balaton-partiaknál, majd Pécsre igazolt, ahonnan egy idény után, 34 évesen visszavonult. Zare a két klub színeiben a magyar NB I-ben kereken 100 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, hét gólt szerzett. Február 23-án hatvanhárom évesen hunyt el.

Az 1984-es EB hivatalos fotóján

Gulyás István (1960)

A sajószentpéteri születésű kapus, nem meglepő módon, a DVTK-ban kezdte pályafutását. Ott, ahol akkoriban mindenki Salamon, Kutasi, Oláh, vagy Tatár akart lenni. Ő Veréb. 19 évesen Kazincbarcikára került, katonaéveit pedig a Honvéd Papp József SE-ben töltötte. Innen vezetett vissza az útja Diósgyőrbe, ahol 1982. február 28-án mutatkozott be az élvonalban a Tatabánya ellen, és debütáló évében összesen 11 meccsen kapott bizalmat. A teljesítmény értékét növeli, hogy ebben a bajnokságban Veréb György és Szabó László voltak a vetélytársai. A folytatásban egyre inkább alapemberré vált, 1984-ig 52 mérkőzésen őrizte a diósgyőri kaput, s 12-szer gólt sem kapott. 1984-ben a Vasashoz igazolt, két szezont töltött Angyalföldön, azonban csak 15 mérkőzésig jutott. Kakas László tartalékjának szerződtették annak idején, ebben a szerepkörben tökéletesen bevált, hiszen megbízhatóan bármikor hadra fogható volt, de nem tudott előrébb lépni. Ezzel együtt kupagyőztes lett a Vasassal (Diósgyőrben, ugyebár, 3 kupadöntőt nézhetett végig testközelből, közvetlenül a kispad mögül, ezt már a kispadról). A nagy fordulat 1986-ban jött el neki, mikor Békéscsabára igazolt. Itt is tagja lett a Magyar Kupa (MNK) győztes csapatnak, de már főszereplőként a színpadon. 1991 és 1993 között a Kispest-Honvéd színeit viselte, második idényében bajnoki címet nyert (igaz, nem sokkal a bajnoki rajt után Belgiumba igazolt). Négy éven keresztül védte a Charleroi kapuját, majd játékos-pályafutását követően kapusedzőként szolgálta tovább az egyesületet. Hazatérte után alacsonyabb osztályban fejezte be pályafutását. A nyolcvanas évek első felétől többször volt tagja az utánpótlás-, az olimpiai és (a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján) az A-válogatott keretének. Az U-együttesben pályára is lépett. Gulyás István közel egy tucat gerincműtét után hosszú évek óta rokkantnyugdíjasként élt, és hosszan tartó súlyos betegségek után hatvankét évesen hunyt el február 24-én.

1985-ben a Honvéd elleni kettős rangadón a Népstadionban a Vasas kapusaként

Március

Tomas Boy (1951)

1971 és 1974 között az Atlético Espanol, 1974-75-ben az Atlético Potosino, 1975 és 1988 között a Tigres labdarúgója volt. A Tigres csapatával két mexikói bajnoki címet és egy kupagyőzelmet ért el. 1988-ban az amerikai San Jose Earthquakes játékos-edzője volt. 1979 és 1987 között 52 alkalommal szerepelt a mexikói válogatottban és kilenc gólt szerzett. Tagja volt az 1986-os világbajnokságon részt vevő csapatnak. 2021-ig számos mexikói klubcsapatnak volt a szakvezetője. Tomas Boy kétszer szerepelt a magyar labdarúgó-válogatott ellen. Egyszer élőben is láthattuk 1984 augusztusában a Népstadionban, egyszer pedig 1985 decemberében, Tolucában. Mindkét meccsen a mexikóiak nyertek 2:0-ra. Boy mindkét meccsen rúgott gólt. Hetvenegy éves korában március 8-án távozott az élők sorából, tüdőembólia következtében.

A mexikói VB-re készült hivatalos fotón

Jürgen Grabowski (1944)

A nyugatnémet középpályás 44-szer szerepelt a nyugatnémet válogatottban, és ötször volt eredményes. Pályafutása csúcsaként 1972-ben Európa-, 1974-ben pedig világbajnok lett. Klubszinten mindvégig az Eintracht Frankfurtot erősítette, 1965 és 1980 között 441 mérkőzésen 109 gólt szerzett a piros-fekete-fehéreknél. 1980-ban tagja volt az UEFA-Kupa győztes frankfurti csapatnak. Pályafutásának a később szintén világbajnok Lothar Matthäus durva belépője vetett véget, az 1980-as labdarúgó EB-sem tudott részt venni emiatt. Utolsó éveiben dializált beteg volt. Március 10-én Wiesbadenben halt meg, hetvenhét évesen.

Világbajnokként 1974-ben

Raduly József (1927)

Ugyanabban az esztendőben született, mint Puskás Ferenc és Kubala László. Raduly József igazán a „grund akadémiáján” nőtt fel, akik látták, azt mondták, a labdával született. Mégis, amikor kortársai a válogatottban léptek pályára, ő hazájától több ezer kilométerre a hadifogoly-válogatottban játszott. Fiatalon a Kőbányai TC és a Fűszért csapatában futballozott, felnőttként a Gammában. Ám 1944 decemberében bevonult katonának, majd 1945 májusában szovjet hadifogságba esett. Hat év után, 24 évesen 1951 decemberében került haza. A miért ismert: 1944-ben hátországi szolgálatra a Hunyadi-páncélosok közé került, később a háború egy német alakulathoz sodorta, hadifogságba esett, talán banális, de a futball segítette át sok nehézségen. Amikor transzportja Voronyezsbe érkezett, már kérdezgették: „Ráduli hol van?” Volt kint olyan meccs, amire azt mondták, olyan fontos, mintha a Real Madrid ellen játszana. Maga sem gondolta volna, hogy 1958-ban a BEK-elődöntőben pályára lép a Real ellen... A Postás (1952-1953) futballistája volt, majd a Vasashoz igazolt át (1953-1962), amelyben 133 mérkőzésen játszott. Magyar bajnok (1957 tavasz), bajnoki bronzérmes (1959-1960), MNK-győztes (1955), BEK-elődöntős (1957-1958), Közép-európai Kupa-győztes (1956, 1957). Két alkalommal a magyar válogatottban is szerepelt, ő volt a legidősebb élő magyar válogatott labdarúgó, valamint az utolsó az élők sorában, aki együtt játszott a válogatottban Puskás Ferenccel. Játékos-pályafutása befejezését követően mellékfoglalkozásban edzősködött, többek között a Csepel Autó, az ÉGSZÖV MEDOSZ és a Szigetszentmiklós együttesénél, továbbá a Vasas és a BKV Előre ificsapatánál. Március 24-én hunyt el kilencvennégy évesen.

Hadifogságból a legjobbak közé

Miguel Van Damme (1993)

A belga labdarúgás Rakaczky és Lázár Bencéje. A kapus a Cercle Bruges utánpótlásában nevelkedett, majd 2014-ben csatlakozott a felnőttcsapat keretéhez, és 2014 áprilisában be is mutatkozott nevelőegyesületében. Van Damme ezután folyamatosan próbálta beverekedni magát a kezdőcsapatba, míg 2016 nyarán egy rutin orvosi vizsgálat során leukémiát diagnosztizáltak nála. A kapus azonnal megkezdte a kezeléseket, és egy évvel később már azt újságolta a klub rajongóinak, hogy a betegsége visszahúzódó fázisban van, ő pedig sokkal jobban van. A 2017-2018-as idényben a Belga Kupában vissza is tért a pályára Van Damme, igaz, itt is gyógyszeres kezelésre szorult még. A legrosszabb hírt azonban 2020 nyarán kapta Van Damme, aki visszaesett, és az orvosok ekkor már közölték vele, nem sok esélye van a túlélésre. A betegséggel évek óta emberfeletti küzdelmet folytató Miguel Van Damme március 29-én hunyt el huszonnyolc évesen.

A legnagyobb és legutolsó csatáját elvesztette

Friedmanszky Zoltán (1934)

Szülőhelyén, Ormospusztán ismerkedett meg a labdarúgás alapjaival, diákként az esztergomi, majd a kiskunfélegyházi testnevelési gimnázium tanulója volt, később a Kiskunfélegyházi Vasas színeiben mutatkozott be a másodosztályú bajnokságban. Ezt a csapatot 1953-ig erősítette, majd a Testnevelési Főiskolán (TF) tanult, ebben az időszakban pedig a korabeli szabályoknak megfelelően csak a főiskolai csapat igazolt játékosa lehetett. Noha a Kinizsire átkeresztelt Fradi már 1954-ben próbajátékra hívta, végül csak a TF elvégzését követően, 1957-ben igazolhatott a Ferencvároshoz, ahol első mérkőzését az ausztrál Perth városában játszotta Ausztrália ellen 1957-ben. 1964-ig szolgálta a Ferencvárost, amelynek színeiben 162 alkalommal lépett pályára és 83 gólt szerzett. Rögtön az első szezonjában (társ)gólkirály lett, az 1957/1958-as idény végére 16 találatig jutott. Kétszer, 1963-ban és 1964-ben volt magyar bajnok, 1956-ban pedig MNK-győztes, de tagja volt az 1963-as VVK-elődöntős és az 1965-ös VVK-győztes együttesnek is. Noha az 1958-as vb-re utazó magyar válogatottban kerettag volt, sem akkor, sem később nem mutatkozott be a nemzeti csapatban. Sportpályafutása befejezése után kezdetben utánpótláscsapatokkal foglalkozott az FTC-nél, játékosa volt mások mellett Ebedli Zoltán is. Később öt évet töltött Kubában, ahol egy iskolában tartott tornaórákat. Hazatérését követően tanított Budaörsön, majd trénerként irányította a Szolnoki MTE-t, 1978-1980 között pedig a Ferencváros felnőttcsapatának vezetőedzője volt. Az 1978/1979-es bajnokságban elért második helyet 1979/1980-ban egy hatodik hely követte. Ezt követően Friedmanszky Zoltán továbbállt: egy évet töltött el a KSI-nél, majd Kuvaitban vállalt munkát. Újabb hét év után, 1988-ban tért vissza Magyarországra, később ismét utánpótlásedző volt a Fradinál. Március 31-én, nyolcvanhét éves korában érte a halál.

Noha futballkarrierje idejekorán véget ért, örökre fradista maradt

Április

Freddy Rincón (1966)

A kolumbiai labdarúgás korszakos alakja volt. Számos hazai és brazil bajnoki címe volt. A korábbi középpályás 84 tétmérkőzésen 17 gólt szerzett a kolumbiai válogatottban, és három világbajnokságon (1990, 1994, 1998) is szerepelt. Összesen tíz meccsen lépett pályára a vb-k történetében, ezzel nemzeti rekorder Carlos Valderramával karöltve. Emlékezetes, hogy az 1990-es világbajnokságon Rincón döntetlent érő gólt szerzett a 92. percben a végső győztes NSZK elleni csoportmérkőzésen. A kolumbiaiak ennek a találatnak köszönhetően bejutottak a nyolcaddöntőbe, ahol 2:1-re kikaptak Kameruntól. 1990 júniusában mi is láthattuk őt élőben a Fáy utcában válogatottak közötti felkészülési mérkőzésen, ahol gólt is lőtt. Április 11-én szenvedett végzetes autóbaleseset Caliban, két nap múlva halt bele a sérüléseibe ötvenhat évesen.

A Real Madrid játékosaként 2000-ben

Joachim Streich (1951)

Az NDK labdarúgó válogatottjának abszolút rekordere Joachim Streich. Ő volt a legtöbbször válogatott (102) és ő rúgta a válogatott történetében a legtöbb gólt (55). Tizennyolc évesen került a Hansa Rostock felnőtt keretéhez. Hat idény alatt 141 bajnoki találkozón 58 gólt szerzett. 1975-ben igazolt az 1. FC Magdeburghoz. Tíz szezon alatt 237 bajnokin 171 találatig jutott. Így NDK labdarúgásának történelmében neki van a legtöbb bajnoki mérkőzése (378), és ő rúgta a legtöbb gólt (229) is. Négyszer volt keletnémet gólkirály, 1979-ben és 1983-ban ő volt az Év Labdarúgója. Az egy meccsen rúgott legtöbb gól rekordja is az ő nevéhez fűződik, 1977-ben a Magdeburg 10:2-re verte a BSG Chemie Böhlent, Streich hatszor volt eredményes. Olimpiai bronzérmes, az 1974-es labdarúgó VB-n 4 mérkőzésen 2 gólt szerzett. 1985 és 1997 között edzője volt a Magdeburgnak, az Eintracht Braunschweignek és az FSV Zwickaunak is. Nevéhez fűződik még egy érdekesség, ő rúgta az NDK labdarúgó válogatottjának 250. gólját is, 1974-ben Csehszlovákia ellen. Tagja volt a FIFA százszoros válogatottak klubjának, de miután a FIFA már nem számolja bele az olimpiai szerepléseket, így 4 mérkőzéssel kevesebb van a neve mellett feltüntetve. Ennek ellenére a Német Labdarúgó Szövetség (DFB) a mai napig 102 válogatott mérkőzést ismer el Streich számára. Válogatott- és klubszinten is többször láthattuk őt Magyarországon. Az NDK válogatottjában 1979 márciusában, mikor a Népstadionban 3:0-ra nyertünk, a Magdeburg csapatában a Ferencváros elleni (1976) KEK-, és a Videoton elleni (1979) UEFA Kupa-találkozókon. Utóbbiak érdekessége, hogy mindkét párharcban Streichék jutottak tovább, és mindkét magdeburgi találkozón gólt szerzett. Április 16-án Lipcsében hunyt el hetvenegy évesen.

Harcban a csehszlovák védőkkel a góljubileumi mérkőzésen

Május

Faouzi Mansouri (1956)

Az algériai védő teljes pályafutását Franciaországban töltötte. 1975 és 1980 között a Nimes Olympique csapatában játszott. Az 1980/81-es szezonban az AS Béziers, 1981 és 1983 között a Montpellier játékosa volt. 1983 és 1985 között az FC Mulhouse-ban, az 1985/86-os szezonban ismét a Montpellierben játszott. Több mint kétszáz francia első osztályú bajnokin szerepelt és 9 ólt szerzett. 1981 és 1986 között 15 alkalommal szerepelt az algériai válogatottban, ezek közül az egyiken gólt is szerzett. Részt vett az 1982-es, az 1984-es és az 1986-os afrikai nemzetek kupáján. 1984-ben bronzérmet szerzett a kontinensviadalon. Láthattuk az 1982-es és az 1986-os labdarúgó-világbajnokságon is. A mérkőzés egyik hőse volt, mikor Spanyolországban Algéria világszenzációt kiváltva legyőzte 2:1-re az NSZK-t. A franciaországi Nimesben hunyt el május 18-án, hosszan tartó súlyos betegség után hatvanhat évesen.

Hrubesch-el vív fejpárbajt a spanyolországi VB-n

Duró József (1966)

A középpályás 1985-ben a Debreceni MVSC csapatában mutatkozott be az élvonalban. 1988-ban igazolt a Vasashoz, ahol három idényt töltött. Az 1991/92-es szezonban a Siófoki Bányász labdarúgója volt. 1992 és 1996 között a Kispest Honvéd csapatában szerepelt, és első idényben tagja volt a bajnokságot nyert csapatnak. 1996-ban az izraeli Bné Jehuda együtteshez szerződött, ahonnan egy idény után hazatért. Pályafutását a BVSC csapatánál folytatta, majd 2000 és 2002 között három szezont a Dorogi FC-nél töltött, mielőtt befejezte volna az aktív játékot. 1990 és 1995 között 21 alkalommal szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban, gólt nem szerezett. 2003-ban a Kispest Honvéd vezetőedzője volt. 2009-ben visszatért Dorogra, ahol 2011. januárig volt a dorogi csapat vezetőedzője. 2011. augusztus 1-jétől a Vecsési FC másodedzője, majd augusztus 30-tól, Détári távozása után a Vecsés FC vezetőedzője. 2012-ben, a szezon vége felé menesztették Vecsésről. Május 22-én ötvenöt esztendős korában hunyt el.

Itt épp a Vasas játékosaként

Ivica Oszim (1941)

Profi labdarúgó-pályafutását 1959-ben kezdte. 1970-ig az FK Zseljeznyicsar Szarajevó csapatában játszott, majd 1968-ban egy rövid kitérővel Franciaországba igazolt. Ott játszott az FC Valenciennesben, a CS Sedanban és a Racing Strasbourgban. Strasbourgban töltött ideje alatt Arsène Wenger csapattársa volt, akivel egész életében barátok maradtak. 1964 és 1969 között 16 alkalommal szerepelt a jugoszláv válogatottban és nyolc 8 gólt szerzett. Részt vett az 1964-es tokiói olimpián és az 1968-as Európa-bajnokságon. Itt bekerült az Európa-bajnoki All-Star csapatba. Virtuóz játéka és táncstílusa miatt a Zseljo Straussa becenevet kapta. 1978-ban befejezte aktív labdarúgói pályafutását és edző lett. Először 1986-ig Zseljeznyicsar Szarajevót (kétszer jugoszláv másodikak lettek, kupadöntőt játszottak, az UEFA-Kupa elődöntőig jutottak - pont a Videotonnal szemben estek ki) vezette. Minden magyar futballbarátnak beleégett a pillanat a retinájába, mikor Csuhay továbblőtte a Videotont, őt mutatta a kamera. Kétségbeesésében két kezével a fejéhez kapott és nagyot fújt a levegőbe. 1982-től 1984-ig a jugoszláv olimpiai csapatot látta el, amellyel az 1984-es olimpiai játékokon bronzérmet szerzett. 1986-ban átvette a jugoszláv válogatottat, amellyel bejutott az 1990-es világbajnokság negyeddöntőjébe. 1992-ben sikerült kijutnia az Európa-bajnokságra, de május 22-én lemondott a boszniai háború kezdete miatt, amikor szülővárosát, Szarajevót a szerb csapatok ágyúzni kezdték. Ő volt az utolsó jugoszláv szövetségi kapitány. További edzői állomások: FK Partizan Belgrád (1992 kupagyőzelem), Panathinaikosz (1993 és 1994 kupagyőzelem, 1993-ban, második helyezettek lettek). 1994-től nyolc idényen keresztül volt a Sturm Graz szakvezetője. Ebben a minőségében Újpesten is láthattuk BL-selejtező mérkőzésen. 1995-ben és 1996-ban a Sturm bajnoki második lett, 1996-ban és 1997-ben pedig megnyerte a az osztrák kupát.  1998-ban volt az első bajnoki győzelem a klub történetében. Egy évvel később ezt megismételték, a kupa és a szuperkupa megnyerésével együtt. A csapat három-három alkalommal nyerte meg a kupát és a Szuperkupát az Osim-korszakban. A csapat zsinórban háromszor jutott ki a Bajnokok Ligájába. A 2000/2001-es szezonban a csapat még csoportelsőként is végzett, és bejutott Európa legjobb 16 csapata közé. 2001-ben Graz díszpolgára lett, 2009-ben pedig az évszázad edzőjévé is megválasztották. Haláláig a Zseljeznyicsar tiszeletbeli elnöke volt. Május 1-én, öt nappal a nyolcvanegyedik születésnapja előtt hunyt el szívinfarktusban Grazban.

Nem volt szívem azt a képet betenni róla… A Zseljeznyicsar egyébként vasutast jelent

Vladimir Nenadics (1971)

A támadó a Becsej és a Vojvodina játékosa volt hazájában. Később játszott szlovák, görög, spanyol és bolgár csapatokban is. A Debreceni VSC-ben 2001 és 2003 között futballozó - innen visszavonuló, ez idő alatt 11 gólt szerző Nenadics életének ötvenkettedik évében, a vajdasági Bácskapalánkán hunyt el május 22-én.

A görög Athinaikosz játékosaként 1996-ban

Június

Szőke István (1947)

Tizenkét évesen kezdett focizni a Fradiban. 1965-ben 18 évesen mutatkozott be a felnőtt csapatban. Vilezsál Oszkár edzősége idején Albert Flórián protezsálta be a nagycsapatba, a későbbi aranylabdás kijárt az ifik meccseire is, elsősorban a jobbszélső beadásai tetszettek meg neki. Balról Fenyvesi Máté vagy Rákosi Gyula varázsolta elé a labdát, de neki olyan csapattárs is kellett, aki jobbról teszi a fejére a „zsugát”. Egyszer az Újpest Dózsa elleni MNK-találkozón a 6:3-as győzelem során négyet (!), kettőt büntetőből. A Népsport azt írta: „Szőke nagyszerűen játszott.” Innentől kezdve szinte nem is volt olyan Fradi–Dózsa találkozó, amelyen ne zörgette volna meg a válogatott kapus, Szentmihályi Antal hálóját. Az újpestiek az edzésen még a sorfalállítást is gyakorolták, de Szőke rendre belőtte a szabadrúgásokat, a lila-fehérek ki is fakadtak: „Mi a fenének gyakoroltuk, úgyis belövi!” Ismét „Miskának” lőtt gólt a 88. percben, amellyel 1971 májusában az FTC 1:0-ra legyőzte az Újpestet a Megyeri úton. Az 1972. április 15-én 2:0-ra megnyert mérkőzésen ő vágta be az első gólt - talán mondani sem kell, szabadrúgásból (ez volt az a meccs, amely után Páncsics Miklós 10-es osztályzatot kapott a Népsporttól). Nagy szívfájdalma volt, hogy nem jutott ki az 1968-as mexikóvárosi olimpiára. Az edző, Lakat Károly egy banketten a céklára azt mondta, ő még savanyúságban sem szereti a vöröset, mire a rettegett sportvezető, Kutas István behívatta, leszúrta, majd közölte vele, az olimpiai keretben sok a zöld-fehér futballista (Novák Dezső, Páncsics Miklós, Juhász István, Szűcs Lajos, Varga Zoltán és Szőke). Lakatnak értenie kellett a szóból, a legfiatalabbat hagyta itthon… Tizenháromszor lépett pályára a válogatottban, Sós Károly kapitánysága idején mutatkozott be 1969 májusában Csehszlovákia ellen a Népstadionban. Jobb szélen játszott a nála félévvel fiatalabb Fazekas László is, Szőke elismerte, az újpesti labdarúgó több poszton is kiváló teljesítményre volt képes, ráadásul abban az időben a Fazekas, Bene Ferenc, Dunai II. Antal, Zámbó Sándor csatársor remekelt, ő sem biztos, hogy megbontotta volna az egységes újpesti négyest. Sósnál többször nem kapott lehetőséget, mint ahogyan Hoffer Józsefnél sem, s csak egy hajszál választotta el, hogy Illovszky Rudolf is mellőzze, mert mindig is félt a repüléstől, ezért nem utazott ki a brazilok elleni riói meccsre (1971, 0:0). A románok elleni 1972-es Eb-negyeddöntőben a 2:2-es bukaresti találkozón ő lőtte az első gólt, Bene lécről levágódó labdáját bevágta. Nemzeti hőssé a románok elleni harmadik találkozón vált, a 87. percben belőtte a csapatot a belgiumi négyes döntőbe (2:1). Szétvetette az öröm, a félpályánál közvetítő Szepesi Györgynek odakiáltotta: „Így kell ezt csinálni!” Az 1973-as magyar–svéd vb-selejtezőre csereként szállt be, lécre lőtt egy szabadrúgást. Pista erre így emlékezett: „Ha bemegy, Edström nem egyenlít ki.” Egy barátja azt mondta, ha belövi, neki szobrot állítanak, mert Eb-re és vb-re is kilőtte a válogatottat. Óriási balszerencséjére az UEFA-kupa 1972-es elődöntőjében a Wolverhampton Wanderers elleni mindkét mérkőzésen (2:2, 1:2) kihagyott egy tizenegyest. Dalnoki Jenő edzősége idején maradt ki a Ferencvárosból. A tréner régi sérelme volt, hogy ifistaként többször „befűzte” balhátvédként, többször felrúgta, s amikor a közönség párfogásába vette a fiatal jobbszélsőt, a megszégyenült Dalnoki ezt nem felejtette el. Edzőként kijelentette, Szőke hiába Európa egyik legjobb jobbszélsője, nála nem játszik. Kevesen tudják, huszonévesen az NSZK-beli Rot-Weiss Essennél folytathatta volna pályafutását. Ehhez disszidálnia kellett volna, de ahogyan ő fogalmazott: „Egy hónap nyűglődést követően hazajöttünk a feleségemmel.” Az aktív játékot a Volánnál fejezte be, de egy kellemetlen sérülés miatt búcsút intett a játéknak. Május 31-én este otthonában lett rosszul. Rohammentő vitte kórházba, ahonnan rögtön az Amerikai úti Idegsebészetre került. Agytörzsi infarktust diagnosztizáltak nála. Másnap, június 1-jén délután hunyt el hetvenöt évesen.

Az Újpest Dózsa elleni 1966-os MNK-találkozón a 6:3-as győzelem során négy góljából az egyik

Bernd Bransch (1944)

Labdarúgó-karrierje szülővárosa, Halle utcáin kezdődött, ahol hat évesen a környékbeli gyerekekkel focizott. 1951-ben elhatározták, hogy a jövőben egy igazi futballcsapatban játszanak, és a csoport csatlakozott a Motor Halle Süd sportklubhoz. Bár Bransch nem tartotta magát különösebben tehetségesnek, és időnként fontolóra vette a lelépést… Később az FC Chemie Halle, majd a Carl Zeiss Jena labdarúgója volt. Időközben sokoldalú játékossá fejlődött, és mindig a középpályán és a védelemben ingadozott a különböző posztok között. 1967 és 1976 között hetvenkétszer szerepelt az NDK válogatottjában, melyeken 3 gólt szerzett. Az 1974-es labdarúgó világbajnokságon ő volt a csapatkapitány. A VB évében az Év Labdarúgójának választották hazájában. Az 1976-os olimpiai döntővel és pályafutása csúcspontjaként, az aranyéremmel fejezte be pályafutását a válogatottban. Mivel még pályafutása alatt mérnök-közgazdász diplomát szerzett, pályafutása befejezése után a hallei tanácsnál, illetve később a polgármesteri hivatalnál az ifjúsági- és sportügyekért felelt. A labdarúgással sem szakított, a Hallesches FC sporttanácsadója lett, később pedig a hallei városi sportegyesület alelnöke volt. Június 11-én hunyt el hosszas betegség után hetvennyolc éves korában.

A ’74-es VB-n az NSZK elleni meccs előtt cserél zászlót Beckenbauerral 

Lakinger Lajos (1943)

Tizenhét éves volt, amikor leigazolt a Veszprémi Haladás. Később, a katonaság alatt a Várpalotai Bányászban játszott az NB1/B-ben. Akkor még tavaszi-őszi bajnokság volt, év végén az MTK-tól Lakat Károly és Sándor Csikar kiválasztották maguknak. Két és fél évig volt az MTK játékosa. Jobblábas létére jobbára a csatársor baloldalán játszott. 1970-ben igazolt a Vasashoz. Sokoldalúsága legendává vált a klubon belül, hiszen szinte minden poszton kamatoztatni tudta tudását. A kapus kivételével minden poszton játszott a Vasasban. A jobb bekktől a balszélsőig. Vérbeli csatár volt - de éppen ezért volt könnyű neki megoldani a védőfeladatot is. Amikor odakerült, Molnár-Puskás-Farkas-Lakinger-Ladinszky lett a csatársor. Minden játékba bele tudott illeszkedni, Jolly Joker volt, és minden edzőnél játszott. Pedig edzője volt Albert József, Machos Ferenc, Vadász Károly, Illovszky Rudolf és Baróti Lajos is. Egyszer, amikor hazasarkalta az ötösről a labdát, Illovszky Rudi bácsi beintett: „Ötszáz!” Mármint hogy annyira büntette. Utálta, ha trükközött, de szokása volt a saját kapujuk előtti lövőcsel. Illovszky azt mondta, leesik a padról, ahányszor hozzá kerül a labda (Most azért megpróbáltam elképzelni, a Mészáros-Lakinger páros időnként miket alkothatott, nem lettem volna egyik edzőjük helyében sem!). Mire rávágta, akkor ne rakja be! Volt, aki csitította, hogy vigyázzon, mert tényleg ki fogja hagyni a csapatból. De nem. Tamás Gyula és Izsó Ignác mellett őt is meghívta a lánya esküvőjére, szerette, mint bármelyik edzője. Előfordult, hogy azt írták az újságban, Lakinger rosszul játszott - de rögtön hozzátették, hogy végighajtotta meccset… Összesen több mint kétszáz bajnoki találkozón lépett pályára. Egyszer a magyar válogatottban is bemutatkozhatott, 1974-ben Székesfehérvárott, Albert búcsúmérkőzésén, a jugoszlávok ellen. Az első félidőben 0:2-nél állt be jobbhátvédnek (!!), és nyertünk 3:2-re. Azon a meccsen Dragan Dzsajics volt a jugoszláv balszélső, óriási játékos. Meg sem tudott mozdulni a jugoszlávok sztárja mellette, le is cserélték. Volt bajnoki ezüst-. és bronzérmes, nyert Magyar Kupát (MNK) és Közép-európai Kupát (KK) is. Labdarúgó pályafutása befejeztével a teniszben is maradandót alkotott, a legjobb magyar amatőr játékos vált belőle, ami valahol nem is csoda, hiszen felesége Szörényi Judit, a neves teniszedző volt. Június 30-án hunyt el hetvenkilenc éves korában.

Dragan Dzsajiccsal párban 1974-ben

Emléküket kegyelettel megőrizzük!

A második félév elhunytjairól szóló megemlékezésünkkel fogjuk folytatni.

Szintén figyelmükbe ajánljuk: 

Időkapszula: NB I. - 1980/81
Időkapszula: NB I. - 1981/82
Időkapszula: NB I. - 1982/83
Időkapszula: NB I. - 1983/84
Időkapszula: NB I. - 1984/85

Végül egy kis kötelező irodalom: 

Osztálynapló
Két évtized felejthetetlen és elfelejtett magyar hálóőrei