Futballszurkoló vagyok. Magyar futballszurkoló. Néha jó lenne brazilnak, franciának, vagy Uram bocsá' horvátnak lenni, de én egyszerűen képtelen vagyok többes szám első személyben beszélni más nemzet válogatottjáról. És vasárnap óta egy kicsit boldog vagyok, de kérlek, Titeket, ezért ne utáljatok!
Mi tagadás, a Sors nem igazán kényeztetett el. Hol nemzeti tizenegyünk, hol a Budapest Honvéd, szeretett Kispestem keserítette hétvégéimet és szerdáimat. Kényelmesebb lett volna találomra rábökni valamelyik BL-elődöntősre és utána szemrebbenés nélkül bizonygatni, hogy "én már akkor is szerettem őket, amikor még..."
És mégis ott ültem, álltam a Népstadion, majd Puskás Ferenc stadion omladozó betonlépcsőin és a Bozsik Stadion még omladozóbb lelátóin. Szerettem a sör, szotyi, füstbomba illatát, szerettem találkozni barátaimmal, szerettem szurkolni és hát mi tagadás, vártam a csodát. Egy idő után már nem hittem a csodában, de az érzés megmaradt, ahogy a meccseket még látogató barátok is. Mégis miért jártam meccsre, amikor semmi remény nem volt, hogy az elszegényedett, bundabotrányokba és csődökbe gabalyodott magyar labdarúgás versenyre kelhet szerencsésebb, gazdagabb nemzetek focijával? Sokak szerint nyilvánvalóan a balhé miatt, vagy hogy az iskolázatlan cimboráimmal megbotránkoztathassuk a dolgos polgárokat. Körülbelül két évtizeden át heherésztek ezen Záhonytól-Kőszegig.