Miután már úgyis annyi érthetetlen és megmagyarázhatatlan cselekedetet követtem el eddigi életem során, szerintem már nem oszt, nem szoroz, ha most a Ferencváros focicsapatával kapcsolatban is képes leszek valami kis elismerőt írni. Pontosabban annak egyik emblematikus figurájáról, aki a jövő héten már negyvenegy gyertyát fújhat el a születésnapi tortáján.

Kétségtelen, hogy Lipcsei Péter sem tartozik azon játékosok nem túlságosan hosszú sorába, akit az ellenfél szurkolói mindig, mindenhol fenntartások nélkül imádtak és dicsőítettek. Számtalan megjegyzés és poén céltáblája volt állandóan, ezért én most szeretném az Igen Tisztelt Olvasó alá adni a lovat.

Fent nevezett fiatalember jelenleg az idén még a másodosztályban szereplő FTC II vezetőedzője, és mivel a szerződése a következő szezonra is kitart, így  az NB III-ban is minden bizonnyal az ő irányításával léphetnek majd pályára a zöld-fehér mezbe öltözött fiatalok. Persze ehhez az sem ártana, ha végre lehetősége lenne egy egész keretre való játékossal dolgozni.

Egy napokban megjelent interjúban ugyanis ismét arról panaszkodott, hogy már az is ünnepnapnak számít, amikor egy teljes csapatra való játékosnak tud edzést tartani. A legutóbbi bajnoki előtt például napokon át nyolc játékossal készült, mert „a sérülések és a betegségek mellett az U19-es csapat játékosait nem kérhetem ki mindennap az iskolából…” Nem ritka azonban az olyan edzés sem, amikor még ennyien sem állnak a rendelkezésére. Néha Ricardo Moniz szánja meg, és amikor más időpontban van az ő tréningjük, akkor néhány játékost kölcsön szokott adni neki az első csapat keretéből, hogy legalább a minimális taktikai variációkat gyakorolni tudják.

Ráadásul nem elég, hogy nincsenek játékosok, még a rendelkezésre álló kevés fiatal között is több olyan található, akinek semmiféle motivációt nem jelent a Ferencváros mezének viselése. Tengenek-lengenek a szerződésük kitöltéséig, de arról például fogalmuk sincs, hogy a szezont követően hol folytatják majd a pályafutásukat. Az NB III gondolata nem kifejezetten izgatja őket, az első csapat keretétől pedig több fényév távolságra vannak (bár néhányan közülük abszolút tévesen ezt nem így gondolják), és miután megkeresésekkel sem igazán büszkélkedhetnek, így a legvalószínűbb opciónak jelenleg a büdös nagy süllyesztő és a játékostemető tűnik.

Be kell vallanom, kérdőjelek ugrálnak a szemem előtt. Nem feltétlenül a tudatmódosítók hatása ez, hanem csak egyszerűen nem értem, hogy egy ilyen patinás klub hogyan kerülhetett ilyen helyzetbe? Azelőtt azért valódi rangot és megbecsülést jelentett igazolt labdarúgónak lenni az Üllői úton, és ez nem csak a felnőtt csapat játékosaira, hanem már az egészen kissrácokra is igaz volt. Persze akkoriban még minden területen más szelek fújtak, a mai kiccsávók közül már eleve egyre kevesebben gondolkodnak a versenyszerű sportban, hiszen például tehetségkutatókban való részvétellel és beköltözős műsorokban való igénytelenséggel jóval nagyobb népszerűséget lehet elérni, és a számítógép és az okostelefon előtt eltöltött idő is sokaknak jóval izgalmasabb dolognak és vonzóbb perspektívának tűnik.

Lipcseinek jelenleg az is komoly problémát okoz, hogy fogalma sincs arról, milyen edző. Az alapokat minden bizonnyal elleshette a legendás Bobby Robsontól, valamint Mou bácsitól is, hiszen köztudott, hogy azon kevesek egyike, akivel a Porto egykori segédedzője még a mai napig is jó viszonyt ápol. A Szakma nagy része pedig hiába utálja a külföldi edzőket, mint varjú a rohadt tököt, azért a Lipcseit rendszeresen tanácsokkal és szakmai anyagokkal ellátó Monizról is egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak ugatja a labdarúgást. Addig azonban, amíg nem áll rendelkezésére egy normális keret, Lipcsei munkáját valóban lehetetlenség lenne megítélni.

A megkérdőjelezhetetlen klubhűsége mindenesetre egyértelmű pozitívumként értékelhető, és ez a tulajdonság manapság még a zöld sasnál a fehér hollónál is ritkább. Az NB I-es kereteket böngészve a még ma is aktív játékosok közül nyugodt szívvel csak Dombi Tibort lehetne említeni (csak hogy a debreceniek se orroljanak meg rám), talán még a győriektől az évszázadok óta ott portáskodó Stevanovicot, valamint a Hungária körútról Kantát, és azért hogy haza is beszéljek, a Kispestnél az amúgy zöld-fehér múlttal is rendelkező Kemenes Szabolcs is már egészen jó úton halad ebbe az irányba. A maiak közül más most hirtelen nem is jut az eszembe (jelentősebbnek nevezhető labdarúgó semmiképpen), a fiatalabbak közül meg majd elválik, hogy 5-10-15 év múlva ki lesz ebbe a kategóriába sorolható, már ha lesz ilyen egyáltalán.

A Ferencváros közvetlen utánpótlása jelenleg csapnivaló helyzetben van. A Dalnoki Akadémia azonban tavaly ősszel ismét visszakerült a zöld-fehérekhez, és talán majd ez az utánpótlás-bázis oldhatja meg hosszabb távon a csapat problémáit. Mindenesetre az roppant beszédes, amit Lipcsei néhány hónapja a sportnapilapnak mondott:

"Nem érdekel, ha botrány lesz abból, amit mondok, az sem zavar, ha megbélyegeznek, de kirabolták a Fradit az elmúlt három-négy esztendőben. Elvitték, elcsábították a legtehetségesebb gyerekeinket. Az úgynevezett csúcsakadémiák játékosmegfigyelőket vagy tudom is én kiket küldtek a mi gyerekeinkhez, aztán addig-addig duruzsoltak a fiúk fülébe, amíg eljutottak a szülőkhöz, ahol pénzt és szép jövőt ígértek nekik. A Ferencváros legügyesebb srácait havi harminc-negyven vagy ötvenezer forintért egyszer csak más színkombinációba öltöztették, és ellenünk játszatták.

– Lehet, hogy én még mindig abban a korban élek, amikor a Fradiban futballozni rang és kiváltság volt. Elképzelhetetlen, hogy nem volt olyan gyerek, aki ne mondta volna azt a csábítónak, a játékosügynöknek, hogy köszönöm, nem kérek a vörösből vagy a kékből, ragaszkodom a zöld-fehérhez és a Ferencvároshoz.

– Ugyan már! Ezek az idők rég elmúltak. Persze azért van kivétel."

Lipcseiről egyébként feltűnő, hogy szimpatikus dolgokat képes nyilatkozni. Érzi a felelősséget, hogy az NB II-es együttes optimális esetben az első csapat keretének előszobája, és tisztában van azzal, hogy folyamatosan kell fejlődniük a játékosoknak ahhoz, hogy esetleg megüthessék ezt a szintet. (A jelenlegi keretből egyébként legfeljebb egy-két játékost tart erre alkalmasnak.) Rendszeresen konzultál régi edzőivel és Fradi-legendákkal, és közben azt is tudja, hogy ahhoz még hosszú-hosszú évekig kell tanulnia, hogy nyugodt szívvel ülhessen le az első csapat kispadjára. A szerénységével nincs semmilyen probléma, a fanatizmusa, a játék és a klub iránti szeretete pedig egyenesen példamutató.

Az egyetlen gond az, hogy fegyelmet, alázatot és klubhűséget tanítani nem lehet.