Összegyűjtöttük a nemzetközi és a magyar labdarúgó-világ azon szereplőit, akik 2022-ben távoztak az élők sorából. Akik űrt hagytak maguk után, és akikre tisztelettel emlékezünk vissza.

Július

Andy Goram (1964)

43 mérkőzésen védte a skót válogatott kapuját - 1986 és 1996 között két vb-n és két Eb-n járt a csapattal -, s ő az egyetlen skót, aki egy másik sportágban is válogatottságig vitte: négyszer Skócia krikettválogatottjában is pályára lépett (1989–1991). Angol és skót együtteseket érintő klubkarrierje csúcspontját az 1991 és 1998 közötti időszak jelentette: a Rangersszel öt bajnoki címet, három Skót Kupát és két ligakupát is nyert. Kölcsönjátékosként tagja volt a Manchester United 2001-es angol bajnokcsapatának is. Goramnél áprilisban diagnosztizáltak gyors lefolyású nyelőcsőrákot, és mivel a kemoterápia révén is csupán három hónapnyi „haladékot” jósoltak számára az orvosok, nem kért a kezelésből. Július 2-án hunyt el ötvennyolc éves korában.

A Rangers kapusaként

Törőcsik András (1955)

Keséről nehéz mit írnom, sok újat már nem lehet róla elmondani. Aki látta őt, úgyis tud mindent, aki meg nem látta, csak sajnálhatjuk emiatt. Nem véletlen mondta róla dr. Mezey György, a magyar válogatott korábbi szövetségi kapitánya később, hogy „Törőcsik András tehetségesebb volt, mint Diego Maradona...” Más volt. Ő a miénk volt. A meg nem értett öntörvényű zseni. Zenélt a labda nála. Már csak emlékeinkben élnek váratlan megoldásai, nem sok felvétel maradt fent róla. Az egy dolog, amikor a szögletzászlónál megalázta a kölni Steinert, azok a filmkockák fennmaradtak az utókornak. De, kérdem én, hol van az Iribarnak rúgott gólja, hol van, amit a jugoszlávok ellen rúgott 1977 októberében Katalinicsnak, hol van, amit a legendás 8:3-on rúgott Hajdúnak, hol van, mikor ülve megtáncoltatta Judikot Fekete gólja előtt az Üllői úton 1980 októberében? Hol van a megannyi csel, mikor a saját társak legalább akkora bajban voltak, mint az ellenfél, hiszen ők sem tudták, a következő pillanatban mi fog történni? Törő egyszer elmondta nekem, ő sem - és nevetett egy nagyot. A sok öröm mellett rengeteg volt a bánatunk is. Mikor Zalacsányban, szerencsére, akkor még nem a karrierje, csak a medencecsontja tört ketté. Mikor egy nevenincs portugál játékvezető azt hitte, majd most ő is lesz valaki 15 perc hírnévért, és még ki tudja mennyiért cserébe. Mikor az MLSZ Nyilasival együtt bűnbaknak kiáltotta kis és egy évre eltiltották. Mikor kapott az élettől egy esélyt, hogy a harmadik VB-jén is ott lehessen, de már nem tudta összeszedni magát. Mikor a tatabányai Udvardi egy szerencsétlen belépő következtében a lábát és a karrierjét is kettétörte, immáron végérvényesen. Arra emlékszünk még, hogy Törő többszörös helyezett volt az Aranylabda szavazáson? A magyarok közül egyike volt azoknak, aki a legtöbbször szerepeltek e listán. Furcsa ma visszagondolni, csak huszonnyolc volt, mikor az utolsó gólját szerezte a válogatottban 1983 decemberében. Alig múlt huszonkilenc, mikor utoljára húzhatta fel a címeres mezt 1984 augusztusában Mexikó ellen. Törő nem tanult semmiből, Törő nem bánt meg soha semmit. Törő ma ugyanúgy nem a csapatbusszal jönne haza Zalaegerszegről, Törő ma ugyanúgy a földhöz vágná a labdát és törlesztene Buenos Airesben, Törő ma ugyanúgy visszadumálna Jaczinának, hogy villanjon a piros. Mert ő volt a Törő. Mert mindezek ellenére Törőnek nem volt hibája. És mert mindezek mellett ilyennek szerettük Törőt. És a „szerettük” szó, talán, nem is fedi teljesen a valóságot. Július 9-én hunyt el több éves kórházi kezelés és hosszantartó, súlyos betegség után, tüdőgyulladás következtében. Hatvanhét éves volt.

Argentínában villant a piros

Uwe Seeler (1936)

Profi klubkarrierjét szülővárosa csapatában, a Hamburger SV-ban töltötte (1953-72), egy-egy bajnoki címet és Német Kupa-sikert ünnepelhetett, 1964-ben - a sorozat első évadának végén - a Bundesliga gólkirálya volt. Még a 170 centit sem érte el a testmagassága, mindig is köpcösnek tűnt a termete - mégsem tudták feltartóztatni a védők. A nyugatnémet válogatottban 72-szer lépett pályára (1954-70), 43 gólt szerzett. Tagja volt az 1966-ban vb-ezüstérmes és az 1970-ben vb-bronzérmes Nationalelfnek. Háromszor megválasztották az év labdarúgójának az NSZK-ban. Ő volt az első labdarúgó, aki négy világbajnokságon (1958, 1962, 1966, 1970) is gólt szerzett, és ugyancsak az első, aki húsz világbajnoki meccsen lépett pályára. 1970. szeptember 9-én a mieink ellen játszotta utolsó válogatott mérkőzését az NSZK 3:1-re megnyerte a nürnbergi kilencven percet. Búcsúzásakor ő volt a német, illetve a nyugatnémet válogatott szereplési rekordere. Bene Ferenc és Mészöly Kálmán kétszer is „elbúcsúztak” tőle, mert a nürnbergi mérkőzés után másfél évvel szerepeltek Hamburgban az Európa-válogatottban is, amely - Uwe Seeler hivatalos búcsúmérkőzésén - 1972. május 1-én 7:3-ra nyert a HSV ellen. Sportvezetőként 1995 és 1998 között a Hamburger SV elnöke volt, a jobb lábfejét ábrázoló szobor a stadion előtt látható. Hamburg díszpolgárává választották 2003-ban. A német szövetség 1972-ben a válogatott második tiszteletbeli csapatkapitányává választotta meg, az első Fritz Walter volt. Jelenleg hat tiszteletbeli csapatkapitánya van a német labdarúgó-válogatott történetének: rajtuk kívül Franz Beckenbauer, Lothar Matthäus, Jürgen Klinsmann és Philipp Lahm tagja a díjazottaknak. Közülük csak egy valaki nem nyert sem világ-, sem Európa-bajnoki címet: a hamburgi futball valaha volt legnagyobb alakja… Ő volt az első futballista, akit a Szövetségi Köztársaság Nagy Érdemrendjével tüntettek ki. Jobb lábfejének százszoros nagyítású szobra a hamburgi stadion bejárata előtt áll. Érdekesség, hogy unokája, Levin Öztunali német utánpótlás-válogatott labdarúgó, 2022/23ban az Union Berlin játékosa. Július 21-én hunyt el nyolcvanöt évesen. Halála után közvetlen a HSV-Hansa Rostock Bundesliga 2. meccsen a szurkolók feketébe öltöztek, és egy transzparensen Loyal und bescheiden - der Größte aller Zeiten (Hűséges és szerény - minden idők legnagyobbja) búcsúztak tőle klubkarrierje tiszteletére.

Az a bizonyos búcsúmeccs a magyar válogatott ellen: fordulásból leadott lövése, amelynek nyomán a gólvonal előtt felpattant a labda és amelyből aztán Müller a harmadik német gólt fejelte. Baloldalon Páncsics, jobboldalt Konrád

Kardos József (1960)

Egy hármas klubcsere „végtermékeként” került Újpestre. A lila-fehérek minden követ megmozgattak egy tarjáni középhátvéd, nevezetesen Kovács II. József (közismertebb nevén a Vörös Kovács, az egykoron Norvégiában játszó válogatott csatár, Kovács Péter édesapja) megszerzéséért. A karancsaljai csapat tizenkilencre lapot kért és bejött. A védőt csak három játékosért cserébe adták, megnevezve egy kapus, egy védő és egy csatár. Így ment Kovács (II.) László Bíró Antallal és Ádám Lászlóval együtt a Stécébe. Később Kovács a Volánba, Bíró Kaposvárra került, Ádámot pedig a Fradi igazolta le. Bíró hármójuk közül csak kölcsönbe érkezett Salgótarjánba. Mikor feljutottak az NB I-be, mindenképp szerették volna megtartani a rendkívül gólerős csatárt. Az újpestiek annyit mondtak, ám legyen. Egy nevet mondtak cserébe és Salgótarjánban rábólintottak. A név úgy hangzott: Kardos József... Neki eszében sem volt eligazolni Salgótarjánból, dr. Lakat Károly szó szerint kirakta a szűrét a városból. Addigra már bemutatkozott az ifjúsági válogatottban is. Első élvonalbeli idényében bajnoki címet nyert a fővárosi lila-fehérekkel, közben 1979 őszén részt vett Japánban a junior-világbajnokságon. Ő volt a csapatkapitány egy olyan erős keretben, amelynek aztán hat tagja is eljutott a nyolcvanas években felnőtt világbajnokságra. Az Újpesttel a bajnoki címet követően kétszer ezüstöt szerzett, háromszor Magyar Népköztársasági Kupát nyert. Klubcsapatában 1979 és 1987 között 229 NB I-es mérkőzésen 37 gólt szerzett. Az MLSZ 1983-ban az év legjobb játékosának választotta. Pályafutását a Vasasban, majd a görög Apollon Kalamaria együttesében folytatta, később a Dunakeszi VSE és a Váci Izzó MTE játékosa is volt. Ezután kisebb csapatokban játékos-edzőként tevékenykedett. A felnőtt válogatottban 1980 és 1987 között 33-szor lépett pályára és négy gólt szerzett. Mindhárom magyar mérkőzésen szerepelt az 1986-os mexikói világbajnokságon. Játékos-pályafutása befejezését követően évtizedeken át edzőként dolgozott, az utóbbi években az MLSZ ellenőreként tevékenykedett. Halála előtt otthon lett rosszul. A fürdőszobában esett össze, és ennek következtében súlyos fejsérülést szenvedett. Napok óta fekhetett otthon ájultan, eszméletlenül, amikor a szomszédok, miután nem adott életjelet magáról, rátörték az ajtót. Kórházba szállították, és életmentő műtétet hajtottak végre rajta. De a beteg szíve nem bírta, és már nem tért magához. Július 28-án hunyt el, hatvankét éves volt.

A Magyar Népköztársasági Kupát az 1987-es Újpest-Pécsi MSC kupadöntő után csapatkapitányként emelhette a magasba

Augusztus

Andrejs Rubins (1978)

1996-ban az FK Auda csapatában kezdte a pályafutását. 1997-ben Svédországban, az Österben játszott. 1998 és 2000 között a Skonto Riga játékosa volt, melynek tagjaként három bajnoki címet (1998, 1999, 2000) szerzett. 2000 és 2003 között a Crystal Palaceban játszott. 2003 végén a Szpartak Moszkva igazolta le. 2003 és 2004 között a Sinnyik Jaroszlavl csapatát erősítette. Ezután visszament a Szpartakba, de kétszer is kölcsönadták, előbb a Sinnyik Jaroszlavlnak, majd a FK Liepajas Metalurgsnak. 2008-tól 2010-ig között Azerbajdzsánban szerepelt az Inter Baki együttesénél, mellyel 2010-ben megnyerte az azeri bajnokságot. 2010 és 2011 között a Qarabag 2011 és 2012 között a Simurq csapatában játszott. A középpályás 1998 és 2011 között 117 alkalommal játszott a lett válogatottban és 9 gólt szerzett. A lett örökrangsorban jelenleg Astafjevs mögött a második helyezett. Részt vett a 2004-es Európa-bajnokságon. Mi is láthattuk őt Magyarországon a lett válogatottal 2003-ban EB-selejtezőn. Augusztus 1-én negyvenhárom éves korában hunyt el.

Címeres mezben

Ingemar Erlandsson (1957)

A védő tizenkilenc éves korától, 1976 és 1987 között az FF Malmö csapatában játszott, melynek tagjaként két bajnoki címet nyert (1977, 1986), és pályára lépett a Nottingham Forest elleni 1979-es BEK-döntőben is. 1978 és 1985 között 69 alkalommal szerepelt a svéd válogatottban és 2 gólt szerzett. Részt vett az 1978-as világbajnokságon. Itthon több alkalommal is láthattuk. Először 1980-ban nemzetek közötti válogatott labdarúgó mérkőzésen, amikor 2:0-ra megvertük Svédországot. Később a Malmö játékosaként kétszer is, mindkétszer a Videoton volt az ellenfél. 1985-ben az UEFA-, egy évvel később az Intertotó kupában. A ’85-ös párharc kinti mérkőzésén gólt is lőtt Disztl Péternek. Visszavonulása után az FF Malmö igazgatótanácsának tagja volt évtizedeken át. Augusztus 9-én halt meg hatvannégy évesen.

Az FF Malmö játékosaként

Fernando Chalana (1959)

1976 és 1984 között a Benfica, 1984 és 1987 között a francia Bordeaux, 1987 és 1990 között ismét a Benfica, 1990/91-ben a Belenenses labdarúgója volt. 1991/92-ben az Estrela Amadora játékosaként fejezte be az aktív labdarúgást. A Benficával hat portugál bajnoki címet és három kupagyőzelmet ért el. A Bordeaux csapatával két-két bajnoki címet és kupagyőzelmet szerzett. 1976-ban és 1984-ben az év portugál labdarúgója volt. 1976 és 1988 között 27 alkalommal szerepelt a portugál válogatottban és két gólt szerzett. Tagja volt az 1984-es franciaországi világbajnokságon bronzérmet szerzett csapatnak. Az újságírók beválasztották az EB álomcsapatába és miatta lettünk mi is portugál drukkerek 1984-ben. Mindössze 165 cm magas volt, már amennyiben az ő esetében beszélhetünk egyáltalán testmagasságról. Fizimiskája némi hasonlatosságot mutatott a rajzfilmfigura Asterix-szel, ezért a bordeaux-i szurkolók Chalanixnek becézték. A portugálok nem egyszerűséggel csak Pequeno genial-nak, azaz Kis zseninek. Pályafutása befejezése után több portugál klubnak is volt a szakvezetője, természetesen a szeretett Benficájának is. Magyarországon egyszer láthattuk, de már túl a zeniten. 1989 októberében a Honvéd BEK ellenfele volt a Benfica, Sven-Göran Erikssontól kapott csereként alig negyedórát.

Pályafutása csúcsán, 1984-ben a Bordaux-ban

Tóth József (1951)

Részemről csak feltételezés, de őszintén hiszem, ha a T. Olvasókat játékra hívnám, hogy mondjanak egy balhátvédet, szerintem tízből a felénél többen is Jokkát említenék meg. szülővárosában, Mosonmagyaróváron kezdte meg labdarúgó-karrierjét, majd 1969-ben Pécsre igazolt, hat évvel később pedig Újpestre. A lila-fehéreknél 1984-ig játszott, összesen 268 élvonalbeli mérkőzésen lépett pályára. Tóth József 1984 és 1986 között az MTK-VM színeiben szerepelt az élvonalban, majd a finn IF Kraft csapatában fejezte be karrierjét. A finn bajnoki szünet idején az Erzsébeti SMTK-nál futballozott az NB III-ban. A magyar válogatottba - amelyben 56 alkalommal lépett pályára, és egy gólt szerzett - már balhátvédként került be, de kezdetben balszélső és balösszekötő is volt. Kétszer lett magyar bajnok és kétszer Magyar Kupa (MNK) -győztes, a Dózsával KEK-negyeddöntőig jutott. A válogatottal az 1978-as és az 1982-es világbajnokságon is részt vett. A válogatottban lőtt egyetlen gólját az 1982-es vb-n szerezte Salvador ellen. A 10:1-re megnyert találkozón csapatunk negyedik góljánál nyolc méterről perdítette az ellenfél kapujába a labdát. Az EVK (Az UEFA-kupa egyik elődje) 1970/71-es sorozatának második fordulójában a 2:0-ra végződő Pécs-Newcastle találkozón a tizenegyespárbajban ő értékesítette a hazaiak ötödik lehetőségét, csapata továbbjutott. 1982-ben a Real Madridtól kikapott az Újpest idegenben, és a spanyolok védője, John Metgod izomszakadást szenvedett. A lefújás után megkeresték a spanyolok, szerződjön hozzájuk. Ám Csáki Sándor, aki akkoriban a magyar fociban élet-halál ura volt, nem engedélyezte. Hosszú évekig betegeskedett, míg az Alzheimer-kór augusztus 11-én hetvenegy évesen végleg le nem győzte a szervezetét.

Az egyik legendás Dózsa-Fradin a Népstadionban 1982 őszén (rögtön a madridi meccs után) Szokolai és Kiss Sándor társaságában a lila-fehérek csapatkapitányaként

Claudio Garella (1955) 

Híres volt arról, hogy hajlamos volt minden testrészével hárítani, szokatlan, de hatásos stílusban. A szurkolók eleinte mindenhol fenntartással fogadták, de hamar a szívükbe zárták. Mozgáskultúrája összetéveszthetetlen volt, időnként hihetetlen gólokat tudott kapni. talán ha plasztikusan akarnám jellemezni, azt mondanám, mintha Roland Praj és Tomislav Piplica szerelemgyereke lett volna. Becenevét, a Garelliket, is a stílusáról kapta. Garellik egy klasszikus olasz képregénysorozat, a Diabolik egyik mindenen átsöprő szuperhőse volt. Giovanni Agnelli, a Juventus elnöke mondta róla, jó kapus, csak kár, hogy nincsenek kezei. Vicces fizimiskája és mozgása miatt folyamatosan az olasz sportsajtó kereszttüzében állt, de ösztönös játékstílusa miatt, magas színvonalon tudott teljesíteni. Pályafutása során védett a Torino, a Sampdoria, a Lazio, a Hellas Verona, a Napoli, az Udinese és az Avellino csapataiban. Harminchat évesen egy sérülés vetett véget pályafutásának. Összesen több mint 520 Serie A és Serie B mérkőzésen védett. Alapembere volt a Verona és a Napoli bajnokcsapatainak. Bajnoki címénél sérülés miatt egy találkozóról hiányzott, 29 mérkőzésen csak 14 gólt kapott. Annak ellenére, hogy a ’80-as években élete csúcsformájában játszott, soha nem szerepelt az olasz válogatottban, részben az akkori világklasszis olasz kapusok erős versenye miatt. Zoff, Galli, Tancredi, Tacconi és Zenga mellett komolyan fel sem merülhetett a neve, bár a szurkolók és a mindenkori edzői szerették volna bekiabálni a Squadra Azzurrába. Visszavonulása után amatőr csapatoknál dolgozott kapusedzőként, és szakmai igazgatóként haláláig. Augusztus 12-én, hatvanhét éves korában, egy torinói kórházban halt meg szívműtétet követő szív- és érrendszeri szövődmények következtében.

A Napoli bajnokcsapatának kapusaként

Szeptember

Pieter ‘Piet’ Schrijvers (1946)

A kinézete (versenysúlya 100 kg felett volt) és a mozgása miatt leginkább Medvének, Repülő Malacnak, vagy Bikának is becézett kapus alig tizennyolc évesen mutatkozott be az első osztályban az akkor második legnagyobb és legeredményesebb holland csapatnál, a DWS Amsterdamban. Érdekesség, hogy a válogatottnál egy évtizeddel később riválisával, a hat évvel idősebb Jan Joengbloed-dal kellett már itt is megharcolnia az egyes számú mezért. Három idény után a Twente csapatához szerződik, ahol hat évet húz le. Ezután igazol a regnáló BEK-győztes Ajaxhoz. Utolsó ajaxos szezonjában az év labdarúgójává választották. Kilenc idény után megy levezetni a Zwollehoz, ahol még azért két szezont végigvéd. Harminckilenc évesen akasztotta szögre a kesztyűt. Húsz idény alatt közel 600 bajnokin védett. Ötször volt bajnok, kétszer kupagyőztes. A válogatottban 1971 és 1984-között 46 mérkőzésen védett. Védett az 1976-os és az 1980-as labdarúgó EB-n. Kétszeres VB ezüstérmes volt, úgy, hogy 1974-ben végig Jongbloed védett, 1978-ban pedig ő - egészen a döntőbejutásig. Megsérült és a döntőn ismét Jongbloed védhetett. Pályafutása befejezését követően évekig több klubnál tevékenykedett edzőként és kapusedzőként, bár ebben a minőségében kevésbé szerzett hírnevet, mint kapusként. Szervezetét - csak úgy, mit Tóth Jokkáét - többéves küzdelem után győzte le az Alzheimer-kór. Szeptember 7-én, hetvenhat éves korában távozott az élők sorából.

Repül a, repül a….a Malac. Ajax kapusként lábbal hárít egy büntetőt

Október

Jurij Gyegtyarjov (1948)

Ha a neve alapján valaki rákeresne a nevére, nem biztos, hogy kapna találatot és az sem biztos, hogy (csak) a T. Olvasó hibája. Az idegen (nem latin) betűkkel írt szavak és tulajdonnevek átírására van egy triviális szabály: csak fonetikusan! Дегтярёв. Igaz, csak kötelező volt az orosz nyelv tanulása, de legalább azoknak a magyar újságíróknak, akiknek ez a fizetett szakmájuk, ha valamit nem tudnak, inkább kérdezzenek meg valakit, mielőtt az angolosra sem hasonlító átírás alapján Degteryovra, vagy Dehteryovyra, esetleg Dehteryovra vetemednének. Ugyanitt megfontolandó a Blokhin, a Yaremchuk, a Shakhtar, a Gyinamo, akár a történelmi szempontból Voronezh, magyar nyelvtan szempontjából nem létező szavak és nevek használata. De legalább a Jurij Vitaljoviccsal nincs semmi bajunk. Az ukrán kapuslegenda 1967 és 1983 között volt a Sahtyor Donyeck kapusa. Igen, tizenhat (!!) éven keresztül. Végül a másik szovjet-ukrán kapuslegenda, Viktor Csanov nyugdíjazta őt. Kétszer volt szovjet bajnoki ezüstérmes és ifi EB-győztes, egyszer kupagyőztes és bajnoki bronzérmes. Tagja volt a Jevgenyij Rudakov-klubank is. Ehhez legalább száz szovjet bajnokit kellet lehozni kapott gól nélkül. Neki 148-at sikerült. Lev Jasin szerint neki kellett volna az utódjának lennie a szovjet válogatott kapujában. Mit mondjunk, túlkinálat volt ott is. 1968 és 1979 között tizenhétszer védett a szovjet válogatottban. Ebből kétszer a Magyarország ellen. 1977 májusában VB-selejtezőn Tbilisziben, 1978 októberében EB-selejtezőn a Népstadionban. Utóbbin 42 perc jutott neki, mert sérülés miatt le kellet cserélni, Gontarj állt be helyette. Pályafutás után hosszú ideig a Sahtyor másod- és kapusedzője volt. Október 9-én hunyt el hetvennégy éves korában.

1978 októberében egy nyugodt pillanatban a Népstadionban, mert Kereki fejese az oldalhálót találta el 

Eipel Ferenc (1949)

1962-ben egy toborzón került a Ferencvárosba Vépi Péterrel és Bálint Lászlóval együtt. Az ifiben csatárposzton csillogtatta erényeit, többször is házi gólkirálya volt aktuális csapatának. Öt-hat esztendővel később került az akkor világhírű nagycsapat közelébe. Húsz esztendősen mutatkozott be a Fradiban Mátrai és Fenyvesi búcsúmeccsén. Kiegészítő ember volt, jobbára a cserék közt vagy tartalékcsapatban szerepelt. Az 1973/74-es idényben került a legközelebb a kezdőcsapathoz, majd minden tétmérkőzését ebben az idényben játszotta. A KEK-menetelésben Cardiffban lépett pályára. A Ferencvárosban 32 alkalommal lépett pályára, 12 bajnoki, 3 hazai kupatalálkozón, 3 nemzetközi tétmeccsen, s 14 egyéb díj- és barátságos mérkőzésen. Rab “érkezésével” Dorogra igazolt, egy korábbi Fradi játékos, Ivanics Tibor csapatába. Itt szerezte egyetlen élvonalbeli találatát is. Labdarúgó pályafutását az NB III-as Pénzügyőrben folytatta, majd edzősködött is ugyanitt. A későbbiekben hat esztendőn át a női válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott. 2009-ben tért vissza a Fradi családba, mikoris a női focicsapatot irányította.

Az örök csere és kiegészítő ember. Abba a csikócsapatba nagyon nehéz volt bekerülni

November

Gerhard Rodax (1965)

A nyolcvanas évek második felének egyik legjobb osztrák játékosa volt, hússzoros válogatott, vb-résztvevő (1990), 35 góllal gólkirály az Admira Wacker játékosaként, az Atletico Madriddal kétszeres spanyol kupagyőztes. Hazatérte után még játszott a Rapidban, majd utolsó idényére visszatért a mödlingi anyaklubjához. Ausztriában 246 bajnoki találkozón 97 gólt rúgott. Az Atleticóban 27/9 volt a mutatója. 1996-ban fejezte be az aktív pályafutását. Az osztrák válogatottban pályára lépett Salzburgban Magyarország ellen is, klubszinten többször is járt hazánkban. 1986-ban az Ú. Dózsa, 1989-ben a Rába ellenfele volt az Admira, ugyanebben az évben a KEK-ben az Üllői úton is láthattuk. A kinti találkozókon az Újpest kivételével mindegyiken rúgott gólt, az ETO-nak egy mesterhármast. Súlyos beteg volt, ezért vetett önkezével véget az életének november 17-én ötvenhét évesen. A kocsijával a helyszínre hajtott, majd kiszállt az autóból, s ráállt a sínekre. A 150-es tempóval érkező vonat vezetője teljesen tehetetlen volt, a fékezés ellenére csak 400 méter múlva tudott megállni…

Az osztrák válogatottban

Mészöly Kálmán (1941)

Már életében legenda lett. Ő is azt csinált magából, és az internet világa is. Büszkén hirdette magáról a felkötött karral rúgott 11-est a braziloknak. Tudom, Isten megbocsájt nekem, csak Kálmán bácsi nem, de most leírom, a büntetőt még nem felkötött karral rúgta. Elszólásai, kinyilatkoztatásai és tettei olyan magasságokba emelték, melyek túlmutattak rajta. Rajongótábora és topikja van az Index Fórum Drukkerkocsmájában (halálakor lezárásra került kegyeleti okokból, máig olvasható, csak hozzászólni nem lehet már), egy Facebook csoportban a remek humorérzékkel ellátott készítője miatt valóságos mémcunami látható róla. Gyerekként - néha később is... - imádta a cirkuszt, s mivel nem volt rossz tornász, a légtornászokkal gyakorolt, de egyszer megütötte magát, elege lett. Családi nyomásra úszni kezdett, nagybátyja Mészöly Tibor kint volt az 1932-ben Los Angeles-i olimpián (igaz, Komjádi Béla nem tette be a 4×200-as gyorsváltóba), de Kálmánnak inkább a labda volt a lételeme. Ám miután nem kellett a fővárosi nagy klubokba, bátyját követve a III. kerületi TTVE-hez igazolt. Úgy figyeltek fel rá, hogy egy ifi tornán a Kerület a Kálmánnal egykorú Albert Flórián Fradiját verte meg, eleinte csatárt játszott. Egy alkalommal nem jött el a csapat középhátvédje, a ruganyos, jól fejelő srác olyan kitűnően helyettesítette, hogy hátul ragadt. Tizenhetedik életévében a felnőttcsapatban találta magát, vitte volna Textiles (MTK), de Mészöly papa azt mondta: „A poszt egyik legjobbja, Sipos, oda a büdös életbe nem fogsz bekerülni.” Édesapja - aki finoman fogalmazva sem volt a Rákosi- és a Kádár-rendszer kegyeltje - a Vasast javasolta, mondván, Kontha Károly és Teleki Gyula már idősebbek. Illovszky Rudolf megnézte az óbudai együttesben - 1958-ban leigazolta a Vasas. Már a piros-kékek játékosaként lett UEFA-torna-győztes 1960-ban Hoffer József együttesével Bécsben, s ugyancsak az ifi válogatottból datálható barátsága Farkas Jánossal, aki klubtársa volt. Az UEFA-siker évében április 9-én mutatkozott be az NB I-ben a Salgótarján ellen (2:0), játékáról ezt írta a Népsport: „Sikeres volt az ifjúsági Mészöly bemutatkozása. Meglepően higgadtan, ügyesen, nagy körültekintéssel töltötte be szerepét.” Jól ment neki, Bundzsák Dezső talán ezért sem zárt vissza védekezni, s amikor a középhátvéd rászólt, a fedezet csak annyit mondott, oldja meg... Igaz, Mészöly neki köszönheti, hogy kétlábas lett, mert a rutinos spíler az edzések után hajlandó volt tanítgatni. A Vasasban azt is megtanulta, a meccsek után a kisfröccs a menő, másnaposságra pedig egy korsó sört kell inni... Mielőtt bemutatkozott a válogatottban, az őszi szezon legmagasabb átlagát érte el (7.5), tavasszal még egy tizedet rátett. A Labdarúgás havi lap 23 szerkesztőséget kért fel, szavazzon az Év labdarúgója címre, 1962 májusában Mészöly 63 ponttal végzett az élen, Göröcs János 28 ponttal második, Tichy Lajos 24-gyel harmadik lett. Az 1964-es Eb-n mutatott játéka alapján (is) meghívták az 1963-as szkopjei földrengéskárosultak megsegítésére rendezett jótékonysági mérkőzésre, amelyen az Európa-válogatott 7:2-re megverte a jugoszlávokat, Mészöly mellett Sándor Károly is pályára lépett. Lev Jasin búcsújátékán 1971. május 27-én Moszkvában Mészöly a világválogatott első gólját (2:2) fejelte a Dinamo-válogatottnak. A négy vb-n szereplő német csatár, Uwe Seeler búcsúmeccsén (1972. május 1., Európa-válogatott–HSV 7:3) mindkét magyar, Mészöly Kálmán és Bene Ferenc is szerzett gólt. Június 9-én, a belgrádi Szport lap megalapításának 10. évfordulója alkalmából rendezett meccsen (Crvena Zvezda-Világválogatott 2:2, 11-esekkel 7:6) Mészöly Kálmán és Albert Flórián játszott Belgrádban (a csapat edzője az Ajax erdélyi mestere, Kovács István volt). Fontos gólokat lőtt, 1965-ben a Fiorentina elleni KK-döntőn (1:0) az ő találata döntött. A brazilok ellen az 1966-os vb-n belőtte a 11-est, akárcsak a hollandok elleni 1967-es budapesti Eb-selejtezőn (2:1), de szerzett gólt az 1966-os odavágón az utolsó előtt percben (2:2) is és az ő találatával fordítottunk 2:1-re a bolgárok elleni 1966-os vb-csoportmérkőzésen (3:1). Még első felnőttmeccsén a Magyar Acél ellen senki sem vállalta a büntetőt, ő igen, azóta mindig oda mert állni. Az 1966-os vb-t követően is stabil helye volt a legjobbak között, igaz, a sérülése után visszatérő Mészölyre egy sorral előrébb számítottak, mondván, amíg nem nyeri vissza gyorsaságát, tapasztalatával, játéktudásával fedezetként vagy a középpályán nagyobb hasznot hajt. Csak mellékesen: az 1967-es chilei Hexagonal-tornán mutatott teljesítménye alapján félmillió dollárért szerződtette volna a Világkupa-győztes uruguayi Penarol, de az ajánlat Magyarországon disszidálás nélkül értelmezhetetlen volt. Más kérdés, hogy akkoriban a válogatott és a klubcsapatok telente úgy jártak Dél-Amerikába, mintha a szomszédba mennének. Erről Mészöly találóan mondta: „Akkoriban nem nagyon kellett téli kabát.” A szovjetek elleni 1968-as két Eb-negyeddöntőben jobbfedezetként számított rá Sós Károly szövetségi kapitány, Solymosi Ernő játszott centerhalfot. Kiestünk, egy év múlva a csehszlovákok elleni vb-selejtezőn Sós Mészölyt állította a védelem tengelyébe. A budapesti találkozó (1969. május 25., 2:0) után ezt írta az NS: „Mészöly régi napjaira emlékeztetőén játszott. Szíve-lelke volt a védelemnek, főleg fejjátékával s helyezkedésével, valamint nyugalmával tűnt ki. Nehéz helyzetekben tisztázott.” A szeptemberi visszavágón Sós lecserélte. Már a szünetben le akarta, akkor még Göröcs visszasírta a zuhany alól, de miután Fazekas László berúgta a harmadik gólunkat, lecserélték, 3:3 lett a vége, aztán jött Marseille, a többit tudjuk… Neki tulajdonították a mondást - „A mi időnk lejárt” -, amit valójában Göröcs Titi mondott. Hoffer József fiatalításba kezdett, ám visszaverekedte magát a legjobbak közé, utolsó, 61. válogatottságán Bécsben Ausztria 2:0-s legyőzése során (1971. április 4.) lépett pályára. Ez idő tájt a Vasasban kezdték megelégelni, hogy Farkassal gyakran bele-belenéz az éjszakába, az azért fejtörést okozott, hogy a csapat dél-amerikai túráján a meghívók ragaszkodtak hozzájuk… A Szőke Szikla játékos-pályafutása után is a sportágban maradt, edzősködött. Amíg megszerezte a labdarúgó-szakedzői diplomát (1976), két másodosztályú csapat - Budafok, Ganz-MÁVAG - kispadján is ült, majd Békéscsabán keresztül a Fáy utcába került, ahol 1980-ban bronzérmet nyert a Vasassal. A válogatott szövetségi kapitánya lett 1980-ban (a Tanár urat sunyin hátbadöfve, de ezt fedje ugyanolyan jótékony homály, mint a felkötött kart), kijuttatta együttesünket a spanyolországi vb-re. Csoportunkban 10:1-re legyőztük Salvadort, majd a Maradona vezette argentinoktól 4:1-re kikaptunk, Belgiummal 1:1-re végeztünk, kiestünk, de Mészöly maradt a kapitány. Ám miután az Eb-selejtezőben a görögöktől elszenvedett hazai 3:2-es után Dániában 3:1-re kaptunk ki, addigi segítője, Mezey György váltotta a kispadon. Az 1992-es Eb-selejtező előtt visszatért, de csupán negyedik helyre futottunk be a csoportban, így mennie kellett. Harmadik szövetségi kapitánysága után már nem ült le a kispadra - összességében 61 alkalommal irányította legjobbjainkat, éppen annyiszor, ahányszoros válogatott -, Kisteleki István és Gyárfás Tamás felkérésére szerepet vállalt a 2012-es Eb-rendezésért folytatott kampányban, ám miután a magyar kandidálás kudarcot vallott – nem kaptunk szavazatot -, egy tévéinterjúban kemény szavakkal illette a voksát korábban nekünk ígérő külföldi futballvezetőket. 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki, ugyanabban az évben Pro Urbe-díjat kapott. 2013-ban a Vasas életműdíjat adományozott neki, 2016-ban Csík Ferenc-díjat kapott. A Magyar Sportújságíró Szövetség 2018-as Év Sportolója Gáláján az MLSZ Életmű díjával tüntették ki, a pályán egykoron oly kemény Szőke Szikla elérzékenyülve köszönte meg az elismerést. Könnyek között „gyenge palinak” nevezte magát, pedig a pályán minden volt, csak gyenge pali nem. A legutolsó labdarúgó Európa-bajnokság előtt a Nemzeti Sport és az Adidas közös szavazásán ő is bekerült Minden idők magyar álomtizenegyébe, a valaha volt legjobb magyar középhátvéd lett. Az elismerést egy 3-as számú válogatott mezzel együtt kapta meg. Halála előtt két héttel tüdőgyulladás, keringési rendellenesség és fertőzés miatt került kórházba, mindez már sok volt a szervezetének. Ráadásul a kórházban az egykori szövetségi kapitány elkapta a koronavírust. November 21-én hunyt el nyolcvanegy évesen.

A legendás pepita zakóban

Fernando Gomes (1956)

A portói születésű Fernando Gomes a GD Fabril csapatában kezdte pályafutását, majd 1974-ben csatlakozott az FC Porto csapatához. Rövid spanyolországi kitérőt leszámítva, amikor a Sporting de Gijón játékosa volt, részese volt a Porto újjászületésének minden fontos sikerének. Az 1978/79-es szezonban húsz év elteltével nyert bajnoki címet a kék-fehér csapat, 1984-ben pedig KEK-döntős volt a klubbal, miután a döntőben 2:1-re kikaptak az olasz Juventustól. Pályára lépett az 1987-es BEK-döntőben is a német Bayern München ellen, míg a teljes sorozatban öt gólig jutott, az elődöntőben két góljával szinte egymaga döntötte el a továbbjutást a Dinamo Kijev ellen. Az 1987-es UEFA-szuperkupa-párharc során a holland Ajax csapatát múlták felül két 1:0-s győzelemmel. 1987-ben az uruguayi CA Peñarol ellen a Világkupát is megnyerték a csapattal. Öt bajnoki címet és három kupagyőzelmet ünnepelhetett a Porto játékosaként, 1989-ben pedig a Sporting labdarúgója lett. Itt fejezte be pályafutását, aminek utolsó szezonjában, az 1990/91-es bajnokságban is 22 gólt szerzett. Abban az évben az UEFA-kupa elődöntőjébe is eljutott a Sportinggal. A portugál első osztályban 420 találkozón 320 gólt szerzett, 1983-ban és 1985-ben pedig elnyerte az Európai aranycipőt. A portugál válogatottban 48 mérkőzésen 11 gólt szerzett, részt vett az 1984-es labdarúgó-Európa-bajnokságon és az 1986-os VB-n. 1983-ban hazájában az év labdarúgójává választották. A későbbi Benfica és portugál válogatott csatár Nuno Gomes az ő tiszteletére vette fel művésznevét. Hatvanhat éves korában november 26-án hunyt el hasnyálmirigy rák következtében.

Az egyik aranycipőjével

December

Szinisa Mihajlovics (1969)

A kőkemény játékáról és a támadásokban is aktív szerepéről elhíresült, horvát-bosnyák édesanyától és szerb édesapától származó 63-szoros jugoszláv válogatott hátvéd Vukováron született, első profi klubja az újvidéki Vojvodina volt. Innen a Crvena zvezdába szerződött, amellyel 1991-ben BEK-et nyert, majd az időközben polgárháborúba sodródó hazájából Olaszországba vezetett az útja. 1992 és 1994 között az AS Roma játékosa volt. A szerb köztévének később azt nyilatkozta, ez volt pályafutása két legrosszabb idénye, ám teljesítményével felhívta magára a Sampdoria figyelmét, amelyet négy éven át erősített. Az 1998 és 2004 közötti időszakban a másik fővárosi nagy klubban, a Lazióban futballozott, amellyel megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupájának utolsó, 1998/1999-es kiírását. Az 1999/2000-es idényben bajnok lett, 2004-ben kupát nyert, majd még két esztendőt játszott az Interben - itt fejezte be játékos-pályafutását. Szabadrúgásból 28 alkalommal szerzett gólt a Serie A-ban - ezzel a mai napig csúcstartó az olasz élvonalban. A jugoszláv nemzeti csapatban egy Feröer ellen 7:0-ra megnyert Eb-selejtezőn mutatkozott be. A „plávik” hiába jutottak ki a kontinenstornára, az ország háborús agressziója miatt a válogatottat kizárták a tornáról, így 1998-ig kellett várnia ahhoz, hogy világversenyen szerepelhessen. A franciaországi vb-re a számunkra nem túl szép emlékű, Magyarország elleni pótselejtezőkön át jutott ki Jugoszláviával. A budapesti 7:1-es és a belgrádi 5:0-s győzelem során végig a pályán volt, az első összecsapáson gólpasszt is adott. A Vovodina jétékosaként 1988-ban az MTK Intertotó-, egy évvel később a Honvéd BEK-ellenfeleként láthattuk őt Magyarországon. Az 1998-as vb-n a jugoszlávok első meccsén - hogyan máshogyan - szabadrúgásból vette be Irán kapuját (1:0), az Egyesült Államok elleni, hasonló siker alkalmával gólpasszt jegyzett. A jugók a nyolcaddöntőben, Hollandia ellen (1:2) búcsúztak. A 2000-es Európa-bajnokságon az országból kilenc évvel azelőtt kiváló Szlovénia volt az első ellenfél, a 3:3-as végeredményt hozó mérkőzés Mihajlovics számára már a 60. percben véget ért egy piros lappal. Norvégia legyőzését a lelátóról nézte végig, a spanyolok elleni 4:3-as vereség és a Hollandia elleni negyeddöntőben elszenvedett 6:1-es pofon során végig a pályán volt. Az időközben a Szerbia és Montenegró névre váltó szövetségi állam válogatottjában 2003-ban Finnország ellen (0:3) játszott utoljára. A nemzetközi mezőnyben 63 válogatott meccsen 10 gólig jutott. Miután befejezte labdarúgó-pályafutását, az Internél régi barátja, Roberto Mancini edzői stábjának tagja lett. Első vezetőedzői állását 2008 novemberében a Bolognánál kapta meg, ahol fél év után menesztették, miután a gárda visszakerült a kiesőzónába. Ezt követően Szicílián vállalt munkát: a Catania nem szerepelt rosszul irányításával, ám az idény végén mégis lemondott. Pályafutásának következő állomása Firenze lett, két idényben is a középmezőnyben végzett a Fiorentinával. 2012 tavaszán a Szerb Labdarúgó-szövetség felkérte, vezesse ki a válogatottat a 2014-es brazíliai világbajnokságra - a selejtezőcsoportban csak a 3. helyen végzett déli szomszédunk, Mihajlovics pedig továbbállt a Sampdoriához, amelyet első idényében megmentett a kieséstől. A következő kiírást hiába kezdte jól Genovában, távozott a klubtól. 2015-ben a Milan edzőjének nevezték ki - ő volt az, aki bizalmat szavazott a 16 éves, azóta világklasszissá fejlődő olasz kapusnak, Gianluigi Donnarummának. 2016 és 2018 között a Torinót irányította, legjobb eredménye egy Olasz Kupa-ezüst volt a gárdával. 2018 júniusában mindössze kilenc napig volt a Sporting edzője - miután akarata ellenére változtattak edzői stábján, felmondott Lisszabonban. 2019 júliusában visszatért Bologna élére, ahol Nagy Ádám is a játékosa volt. Ebben az évben megrázó hírt jelentett be: leukémiával diagnosztizálták - a munkát súlyos betegsége ellenére folytatta. Ez év októberében sikeres csontvelő-átültetésen esett át. 2022 szeptember elején a rossz idénykezdés után menesztették a klubtól. December elején Belgrádban még tiszteletét tette egy könyvbemutatón, ám állapota rosszabbra fordult. Az egykori kiváló jugoszláv labdarúgó szervezete ötvenhárom éves korában adta fel a harcot december 16-án.

Valamikor réges-régen

Fitos József (1959)

Labdarúgó-pályafutását Lentiben kezdte, ahonnan 1978-ban igazolt Zalaegerszegre, majd két évvel később, 1980-ban a Haladás VSE játékosa lett, amelyet öt éven keresztül erősített. 1985-ben a kor sikercsapatához, a Bp. Honvédhoz igazolt, amellyel háromszor szerzett bajnoki címet, 1988-ban pedig döntős volt a Magyar Kupában. 1989-ben légiósnak állt, Görögországba igazolt, ahol egy évig a Panathinaikoszt, majd a Panionioszt erősítette, mielőtt 1990-ben visszatért volna Magyarországra, az Újpesti Dózsához. A IV. kerületieknél csak néhány mérkőzést játszott, mielőtt visszavonult. 1985 és 1989 között 12 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Habár az 1986-os világbajnokság több selejtezőjében a kispadon ült, végül nem lehetett ott Mexikóban. Edzőként három mérkőzésen irányította a Honvédot az NB I-ben, majd dolgozott Ózdon is, 2008-tól pedig saját szentendrei egyesületének, a Sze-FI LSE-nek az útját egyengette. December 23-án hunyt el hatvanhárom évesen.

1985 tavaszán, mikor először került be a válogatott keretbe

Szergej Dimitriev (1964)

Profi pályafutását a Dinamo Leningrádnál kezdte, ahonnan 1982-ben a Zenitbe igazolt. 1982 őszén debütált a klub hazai meccsén a Metaliszt Harkov ellen. 1983-tól kapott rendszeres játéklehetőséget, a következő idényben országos bajnok lett. Az 1986-os szezon első fordulójában pályafutása első komoly sérülését szerezte - a Dnyipro elleni hazai mérkőzésen bokatörést szenvedett. A mérkőzést a tél miatt csarnokban, műfüvön játszották, amelyet a játék napján közvetlenül egy beton alapra fektettek le. A betonlapok között kissé - szovjet mértékkel is - a kívánatosnál nagyobb réseket hagytak és belelépett az egyik üregbe. ami űrt képezett a gyep és a beton között. Dmitriev belerúgott az egyik üregbe. A sérülés miatt nem tudott kiharcolni az 1986-os világbajnokságon való részvétel jogát. Hat mérkőzést játszott a Szovjetunió válogatottjában, egy gólt szerzett (1985-1986), egy meccset játszott a Szovjetunió olimpiai csapatában is (1988). Az 1988-as Európa-bajnokság ezüstérmese (a tornán egyetlen mérkőzést sem játszott be nem gyógyult sérülései miatt - repedés a lábujjban és lágyéksérv). A sérülések helytelen kezelése determinálta további pályafutását. 1989-ben a Zenitnél kialakult konfliktusok miatt úgy döntött, hogy a Dinamo Moszkvához igazol. Négy meccset játszott, és meniszkusz (gyűrűporcok a comb- és lábszárcsont találkozásánál) sérülés miatt harcképtelen volt. Ekkor régi zenites edzőjének, Pavel Szadirinnek eszébe jutott, és ismét csapatához hívta a játékost, ezúttal a CSZKA Moszkvához. A szezon végén a játékost megműtötték, és gyógyulási időt kapott. Ez segített neki megszerezni a szükséges kondíciót, és hozzájárult ahhoz, hogy a klub 1990-ben a Szovjetunió bajnokságának az ezüstérmese legyen. 1991 telén, a spanyolországi próbajátékra kapott meghívást a spanyol bajnokság 2. osztályú klubjától, a Jereztől. Miután megkapta a CSZKA vezetőségének beleegyezését, az 1990/91-es szezon végéig szóló szerződést írt alá. Az első meccsen két gólt szerzett. A csapat felsőszámú csatára azonban a következő fordulóra felépült, és hátraküldték a jobb oldali középpályás helyére. A szezon végén a Jerez kiesett a 3. ligába, ő pedig visszatért Moszkvába. Az 1991-es szezon végén a CSZKA tagjaként megnyerte az 1990/91-es Szovjet Kupát és a bajnoki címet. A Szovjetunió bajnokságában 170 mérkőzést játszott, 46 gólt szerzett. 1991-ben az olasz Roma elleni BEK-mérkőzéseken játszva számos Serie A klub menedzserének figyelmébe került. Ő azonban nem várta meg az átigazolási időszakot, és egy szovjet játékosügynök közvetítésével az osztrák bajnokságba igazolt, ahol a Club Stahl Linzben játszott. A szerződésben az szerepelt, hogy a játékosra három évig minden jog az ügynökét illeti meg. Ennek eredményeként ez egész külföldi karrierjét befolyásolta, mivel az ügynök maga döntötte el, hol játszassa a futballistát. Ausztriában az év során mindössze 12 mérkőzést játszott, és az 1992/93-as szezon közepén a svájci St. Gallenhez igazolt, ahol a bajnokságban 14 mérkőzést játszott, és 9 gólt szerzett. Játszott az izraeli 2. ligás Hapoel Ashkelonban és a német 3. ligás Beckumban is. 1995-ben visszatért Szentpétervárra, ahol ismét a Zenitben játszott. Abban a szezonban a csapat visszatért régi fényéhez vele, és a harmincegy éves csatár 14 gólt szerzett. Az 1997-es szezon második felében kölcsönbe hívták a Szpartak Moszkvába, ahol a sérült Kecsinovot és Buznikint kellett volna pótolnia. A klubnak azonban sikertelen volt a Bajnokok Ligája előselejtező mérkőzése a Kassa ellen, és a szezon végén visszatért Szentpétervárra. Az 1998-as szezon első felét kihagyta egy hat hónapos eltiltás miatt, amelyet az 1996-os szezon utolsó fordulójának, a Zenit-Szpartak állítólagos megegyezéses mérkőzésével kapcsolatos nyilatkozatai miatt szabtak ki. Ebben a szakaszban az oroszországi bajnokságban 25 meccset játszott, két gólt szerzett. Innen az alacsonyabb osztályú Szvetogorec csapatába szerződött játékosedzőnek, felkészülve az edzői pályára. Elsősorban az utánpótláskorúak felkészítésére specializálódott, de volt neves megbízása is, az Anzsi Mahacskalánál. December 26-án, ötvennyolc évesen halt meg.

Utolsó zenites korszakában

Andrzej Iwan (1959)

A csatár az amatőr Wanda Krakkóban tette meg az első lépéseket hosszú labdarúgó-karrierje felé, 1976-ban a Wisla Krakkóba igazolt. 1978-ban nagyban hozzájárult a bajnoki címükhöz. A Wisla színeiben 198 meccset játszott és 69 gólt szerzett. Kilenc szezon után Górnik Zabrzébe igazolt. A következő két évben kulcsjátékosnak bizonyult új csapatban, a 80-as évek közepén a lengyel futball meghatározó erejévé vált. Miközben csatárként kezdte pályafutását, Górnik Zabrze irányító középpályássá vált. Profi karrierje utolsó éveit külföldön töltötte ( VfL Bochum, Aris Saloniki) egy zabrzei rövid visszatéréssel. Négy lengyel bajnokságot nyert (Wisla egy és Górnik három), végül 226 meccset és 90 gólt szerzett a lengyel bajnokságban. Emellett 17 mérkőzésen vett részt európai klubtornákon és négy gólt szerzett. Az 1978-as labdarúgó-világbajnokság második mérkőzésén, Tunézia ellen mutatkozott be a lengyel válogatottban tizennyolc évesen, a torna legfiatalabb játékosaként. Négy évvel később az 1982-es labdarúgó-világbajnokságon a második meccsen bekövetkezett sérülése miatt nem vehetett részt a következő meccseken. A válogatottságról 1987-ben mondott le, 29 mérkőzésen 11 gólt szerzett. Edzői karrierje az utánpótlás korosztályra, időnként harmad-, vagy negyedosztályú csapatokra korlátozódott. Láthattuk őt a Népstadionban 1980-ban nemzetek közötti válogatott labdarúgó-mérkőzésen, illetve később a Górnikkal Intertotó-mérkőzéseken a ZTE és a Videoton ellen. Az elmúlt években rendszeresen megjelent futballszakértőként egy lengyel sportcsatornán, hogy kommentálja a lengyel Ekstraklasát. Életrajza "Spalony" (Les) címmel 2012-ben jelent meg. December 27-én, hatvanhárom éves korában hunyt el.

Címeres mezben

Edson Arantes do Nascimento, Pelé (1940)

Általában illik minden labdarúgással kezdődő listát a Fekete Gyöngyszemmel kezdeni, vagy zárni. Az élet furcsa fintora most, hogy vele zárjuk a listát. Mindenki ismeri, még az is tudja, hogy ő volt a legnagyobb, aki még felvételről sem látta, nemhogy élőben… Őt nem lehet címszavakban bemutatni, róla ódákat kell zengeni. Háromszoros világbajnok, brazil labdarúgó volt, korának a meghatározó játékosa. Életében 1390 tétmérkőzésen lépett pályára, és 767 gólt szerzett. Tizenöt évesen debütált a Santos felnőtt csapatában. 1975-ben az Egyesült Államokba távozott a Santosból, 1977-ben a New York-i Cosmos színeiben megnyerte az amerikai labdarúgó-bajnokságot. 1957 és 1971 között 92 alkalommal lépett pályára a brazil válogatottban és 77 gólt szerzett. 1957-ben tizenhat évesen mutatkozott be. 1958-ban a svédországi világbajnokságon még nem volt tizennyolc sem, amikor világbajnok lett. 1962-ben is tagja volt a végső győztes brazil keretnek, de egy sérülés miatt csak az első két mérkőzésen szerepelt. 1970-ben, Mexikóban harmadszor nyert világbajnokságot. Címei, titulusai felsorolhatatlanok. 1961-ben Brazília elnöke Pelét nemzeti kinccsé nyilvánította. 1982-ben a világ labdarúgása érdekében tanúsított kiemelkedő teljesítményéért megkapta a FIFA Arany Medál-díját. 1999-ben az AIPS (Nemzetközi Sportújságíró-szövetség) beválasztotta a 20. század 25 legjobb sportolója közé. 2000-ben a szakmai zsűri neki ítélte a FIFA Évszázad labdarúgója díját. 2014. január 13-án tiszteletbeli aranylabdássá avatták, arra való tekintettel, hogy aktív játékos korában brazilként még nem kaphatta meg ezt a kitüntetést. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság az évszázad sportolójává választotta. Pelé az egyetlen játékos a történelemben, aki 3 világbajnokságot nyert. Több filmben is játszott, leghíresebb alakítását a Menekülés a győzelembe (1981) című filmben nyújtotta, amelyet Budapesten forgattak. 1994-ben kinevezték Brazília sportminiszterévé. Visszavonulása után több könyvet is írt, mégtöbbet írtak róla. 2016-ban filmet (Pelé: Egy legenda születése) készítettek az életéről. December 29-én hunyt el nyolcvankét éves korában.

A Santos mezében

Emlékeztetőül:

Ez a csönd éve volt - 2022-ben távoztak közülünk - 1. félév

Szintén figyelmükbe ajánljuk: 

Időkapszula: NB I. - 1980/81
Időkapszula: NB I. - 1981/82
Időkapszula: NB I. - 1982/83
Időkapszula: NB I. - 1983/84
Időkapszula: NB I. - 1984/85

Végül egy kis kötelező irodalom: 

Osztálynapló
Két évtized felejthetetlen és elfelejtett magyar hálóőrei