Diósgyőri vendégszerzőnk, gibsonpapa írása
Amikor 2011. júniusában telt ház előtt a bajnokavatáson eljátszadoztunk a Cegléddel és rúgtunk nekik egy hatost, Miskolcot és környékét soha nem látott optimizmus övezte. A szégyenteljes centenáriumi kiesés; az NB2 őszi szezonjának első része, amikor a cserekapus állt be csatárnak a REAC ellen; a megszűnés újabb, teljességgel megszokott réme után kevesebb mint egy évvel amerikai filmekbe illő módon előztük meg a nagy riválist, egy tőkeerős és befektetni hajlandó tulajdonosunk volt, helyi és közkedvelt fiatal edző irányította a csapatot, egy ambiciózus fiatal vezető állt a klub élén, csapat és szurkoló régen nem látott egységbe kovácsolódva várta az első osztályt.
Győzelem és örömünnep Nyíregyházán. Ekkor még minden szépnek tűnt (www.nso.hu)
Aztán a mese folytatódott. Szokásos diósgyőri évkezdetként itthon nyertünk, idegenben kikaptunk, ikszeltünk. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hirtelen olyan igényes lett a miskolci úri közönség, mintha 28 bajnoki címünk lenne. Nem volt elég otthon nyerni kettő nullra, ha nem volt szép a játék, és az őszi szezon harmadik helye is csalódás volt, mert csak egyszer nyertünk idegenben. Valami furcsa volt, soha nem látott arcok álltak mellettünk, kurvaanyázták a játékosainkat, régi barátok szorultak ki a stadionból, tehát a divathullám az egekbe szökött, amit tetézett az éneklő kislány és a média.

Cukiság
Aztán jött egy siófoki vereség, ahol elfogyott a vezetés türelme, és felmondott annak a Benczés Mikinek, aki egész életét itt töltötte közöttünk, minden fűszálat, minden repedést ismer, aki fiatal kora dacára hét pontos hátrányból vezette fel a csapatot, és aki most épp a Felcsúttal veri hülyére a komplett Nyugati csoportot. Itt szakadt el valami.
