Válogatott okosságok

1981. május 20., A hónap utolsó előtti szerdája.

Az ulsteri közmondás szerint itt nincsenek idegenek, csak barátok, akikkel még nem találkoztál (There are no strangers here; only friends you haven’t yet met)

Sportolni mindig jó. A mozgás öröm. Ép testben ép lélek! Ezekkel alighanem egyikünk sem tudna vitatkozni. Szerencsére manapság a testmozgásnak már számtalan fajtájából válogathatunk, ki-ki találhat magának valót érdeklődés, kényelmi szempontok, vagy éppen vérmérséklet szerint.

A küzdősportokkal viszonylag kevesen ismerkednek meg a húszas éveik második felében, pláne kevesen folytatják egy hosszabb kihagyás után 35 fölött, mérsékelten rugalmas munkahely és család mellett.

Van-e értelme pofonokat adni és kapni akkor, amikor reggel ébreszteni kell kisiskolás és bölcsődés gyermekeinket – ráadásul amikor kittettük őket az iskola/ovi kapujában, vár ránk néhány meeting és interjú? Milyen szintre lehet így eljutni egyáltalán? Mi a célja az edzések látogatásának, és mit adhat nekünk a thai-box a hétköznapokban?

Szerkesztőtársunk egyszer már írt a thai-boxhoz fűződő kapcsolatáról egy muay-thai szeminárium kapcsán. Lássuk, milyen válaszokat adna a felmerülő kérdésekre – ezzel át is adnánk a szót neki.

Ebben a jó két éves írásban  egyszer már leszögeztem, most is gyorsan szeretném nyomatékosítani: ez az írás, vagyis ez a sorozat nem azokról és azoknak szól, akik heti négy-öt alkalommal járnak edzésre, és később versenyeken méretik meg magukat. Hanem sokkal inkább azoknak, akik erről önhibájukból vagy önhibájukon kívül lemaradtak, de lelkes amatőrként szívesen lemennek kesztyűzni, amikor van rá lehetőségük. Mert szeretnének mozogni, érdekli őket a muay-thai filozófiája, szeretik feszegetni saját határaikat, vagy kritikus helyzetekben szeretnék megvédeni magukat.

Vagy még inkább azoknak szeretnék kedvet csinálni, akik még nem mentek le, de már régóta kacérkodnak a gondolattal, és magukban el-elmormolják, hogy „csinálni kéne már valamit...”

Először szeretném elmesélni, hogy miért pont a thai-boxra esett a választásom a számtalan egyéb, lényegesen kevésbé veszélyesnek tűnő sport közül. A következő részben arról fogok írni, hogyan tudom összeegyeztetni hétköznapjaimat a hobbimmal és hogyan igyekszem megbirkózni az időhiánnyal. Végül pedig céljaimról és motivációimról vetek képernyőre pár gondolatot – majd a későbbiekben rátérhetünk a valódi edzésekre.

Nem csak fiataloknak!

1981. május 13., A hónap második szerdája.

Merénylet II. János Pál pápa ellen

Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

A két csoportharmadik meccsét rakták a középdöntő utolsó játéknapjának délutáni időpontjára. Erről azért előre lehetett sejteni, hogy jó eséllyel lényegtelen, tét néllküli meccs lesz, és valóban az is volt. Ha nyerünk, előrébb léphettünk volna a 10. helyre, na bumm, és az oroszok számára se volt sokkal érdekesebb az egész.

Fotó: EHF

A mai mérkőzésnek a magyar válogatott számára már csak annyi tétje volt, hogy nagyjából próbáljuk meg megőrizni a becsületünket. Ezt tulajdonképpen el is értük, és szolgált némi tanulsággal is a mérkőzés, de pontot nem szereztünk.

Nem ők (még) a norvégok legjobbjai (Fotó: EHF)

1981. május 1-2-3., A hónap első hétvégéje, a munka ünnepe és anyák napja.

A Ludas Matyi ezzel a karikatúrával köszöntötte Május 1-ét, a munka ünnepét (nem rendszeres Olvasóink számára magyarázatként, nemrég született határozat róla, hogy Magyarországon bevezetik az ötnapos munkahetet) 

Tulajdonképpen az esélytelenek nyugalmával készülhettünk erre a mérkőzésre. Nem feltétlenül azért, mert Románia ellen esélytelennek kellett éreznünk magunkat (bár a mérkőzés azt igazolta, hogy mégis), hanem, mert nulla pontról indulva a középdöntőre már bármilyen komolyabb helyezéshez csoda kellett volna. 

Ehhez képest a meccsen az esélytelenséggel szembenézhettünk, a nyugalomnak azonban kevés jelét láttuk. 

Fotó: EHF

Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...

Az utolsó csoportmeccsen Montenegró ellen léptünk pályára. Bár ez formailag még a csoport utolsó fordulójához tartozott, hangulatilag mégis olyan volt, mint egy kieséses mérkőzés. Az előző két forduló eredményei alapján ugyanis egyértelmű volt, hogy ebből a két csapatból az egyik kiesik, a másik továbbjut, és ez nagyjából ezen a meccsen fog eldőlni, hogy ki maradhat, és ki utazik haza. 

Bár annyi trükkje volt a történetnek, hogy legalább 4 góllal kellett nyernünk. Szóval, mintha egy oda-visszavágós párharcban lennénk, ahol az első meccset elveszítettük 3 góllal. 

Montenegró lépéshátrányban (Fotó: EHF)

1981. április 28., A hónap utolsó keddje.

Elhunyt Zelk Zoltán kétszeres Kossuth-díjas költő