Ár 2999 Ft.Részletek itt
A mai mérkőzésnek a magyar válogatott számára már csak annyi tétje volt, hogy nagyjából próbáljuk meg megőrizni a becsületünket. Ezt tulajdonképpen el is értük, és szolgált némi tanulsággal is a mérkőzés, de pontot nem szereztünk.
Nem ők (még) a norvégok legjobbjai (Fotó: EHF)
1981. május 1-2-3., A hónap első hétvégéje, a munka ünnepe és anyák napja.
A Ludas Matyi ezzel a karikatúrával köszöntötte Május 1-ét, a munka ünnepét (nem rendszeres Olvasóink számára magyarázatként, nemrég született határozat róla, hogy Magyarországon bevezetik az ötnapos munkahetet)
Tulajdonképpen az esélytelenek nyugalmával készülhettünk erre a mérkőzésre. Nem feltétlenül azért, mert Románia ellen esélytelennek kellett éreznünk magunkat (bár a mérkőzés azt igazolta, hogy mégis), hanem, mert nulla pontról indulva a középdöntőre már bármilyen komolyabb helyezéshez csoda kellett volna.
Ehhez képest a meccsen az esélytelenséggel szembenézhettünk, a nyugalomnak azonban kevés jelét láttuk.
Fotó: EHF
Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...
Az utolsó csoportmeccsen Montenegró ellen léptünk pályára. Bár ez formailag még a csoport utolsó fordulójához tartozott, hangulatilag mégis olyan volt, mint egy kieséses mérkőzés. Az előző két forduló eredményei alapján ugyanis egyértelmű volt, hogy ebből a két csapatból az egyik kiesik, a másik továbbjut, és ez nagyjából ezen a meccsen fog eldőlni, hogy ki maradhat, és ki utazik haza.
Bár annyi trükkje volt a történetnek, hogy legalább 4 góllal kellett nyernünk. Szóval, mintha egy oda-visszavágós párharcban lennénk, ahol az első meccset elveszítettük 3 góllal.
Montenegró lépéshátrányban (Fotó: EHF)
1981. április 28., A hónap utolsó keddje.
Elhunyt Zelk Zoltán kétszeres Kossuth-díjas költő
Volt időszak, amikor ez a két nemzet olimpiai döntőt játszott egymás ellen. Legutóbb Rióban egyikünk se volt ott, és aki a mai mérkőzést látta, az nagyjából érti is, hogy miért nem.
No pasarán (Fotó: EHF)
Az elmúlt években sokszor hallhattuk, hogy a szurkolók tartják vissza a családokat, „békés polgárokat” a magyar bajnoki mérkőzések látogatásától. Sorozatunkban korabeli tudósításokra támaszkodva mutatjuk be, hogy az erőszak a kezdetektől fogva része volt a magyar futball mindennapjainak. Az embereket ez mégsem tartotta távol a stadionoktól, hisz még igazi futballt láthattak...
Még jó, hogy évekkel ezelőtt ráálltam erre, hogy a cikk címe mindig az eredmény, csak így, natúr. Ellenkező esetben most túl szaftos címet adtam volna a mai értékelésnek, attól tartok.
Persze, írhatok én már bármit, ez már semmin nem változtat. Viszonylag simán kaptunk ki az előzetesen az egész EB egyik leggyengébb csapatának tartott Csehországtól.
Pontozásos alapon Triscsuknak lehettek volna esélyei. De a meccset gólra játszották (Fotó: EHF)
1981. április 18-19., Húsvét hétvégéje.
Húsvét és húsvéti ülésszak a Parlamentben (a Népszabadság karikatúrája)
December első hétvégéjén a világot lázban tartó Barcelona-Real árnyékában az NB III Nyugati csoportjában is egy kis "El Clásicót" rendeztek, mégpedig a Diósd-Érd szomszédderbi formájában. Ez a mérkőzés hagyományosan érdekes, izgalmas presztízsrangadó, tekintettel arra, hogy a két település földrajzilag gyakorlatilag egybeépült, egymással határos. Az MLSZ azonban sokadik furcsa húzásával épp a derbi előtt nem hosszabbította meg a diósdi pálya licencét, így aztán a csepeli stadionban kellett megrendezni a környéken népszerű mérkőzést. Ezáltal a hangulat sem lehetett olyan, mint az eredeti helyszínen-mindössze 60 nézőt számoltunk... Hab a tortán, hogy a Diósddal és Érddel egy csoportban szerepel a Csepel FC is. Így viszont, ha már a Csepel legendás stadionjában jártunk, alaposan szemügyre is vettük az ódon létesítményt, megdöbbentő időutazásba csöppentünk.
