Válogatott okosságok

Ki ne tudná, hogy Norvégia vár ránk a novemberi pótselejtezőn? Egyik szerkesztőtársunk még 2007-ben járt ott, egy nem túl jól sikerült EB-selejtező kapcsán. A mérkőzést leszámítva jól szórakozott. Látta a tökrészeg Szőke Szivacsot, nagyokat italozott újdonsült nagykanizsai barátaival és rácsodálkozott az éjszakai napsütésre. Nos, ő később könyvet is írt, mégpedig a már többször is méltatott Városok, stadionok, kocsmákat. Lapozzunk hát bele a regénybe és képzeljük magunkat a júniusi Osloba!

A képek a szerző saját képei.

 20. Éjszakai napsütés

Rosszul vagyok ettől a norvégiai napsütéstől. Telipakoltam a hátizsákomat pulóverekkel, kabáttal és hosszúnadrágokkal, de jobban jártam volna, ha e helyett egy rövidnadrágot és egy papucsot vágok be a pálinkásüvegek mellé.

Szenvedek a hőségtől. Még hogy Norvégia! Harminc fok van, az utcában pedig négerek heverésznek a macskaköveken. Nem sokon múlott, hogy köztük kelljen aludnom. Az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy kijövök erre a meccsre. Nem is a válogatottunk vonzott istenigazából, hanem a vikingek földje. A nyáron soha nem lenyugvó nap. A szőke, nagymellű lányok és az igényes metál hazája. Oslóban majd csak találok szállást, hiszen Norvégia nem turistaparadicsom – okoskodtam. Aki nyaralni megy, az a déli tengerpartokat célozza meg. Logikusan hangzik, de végül ott álltam szállás, és majdhogynem pénz nélkül, mert a kártyámat bezabálta az első automata.

Kétségbe nem estem, aludtam én már eleget pályaudvarokon, parkokban. Nyugat-Európában soha nem volt ezzel gond. Mindig biztonságban éreztem magam, és így lehet a legolcsóbban kihozni egy túrát. Ettől függetlenül nagy szerencsének tartottam, amikor szembe jött velem a Störgatán ez a három mókus. Egy percig néztük egymáson a Warrior Hungary pulóvert, majd megállapítottuk, hogy magyarok vagyunk.

Kiderült, hogy egy diákszálláson foglaltak egy szobát, amelyben négy ágy van, így én is csatlakozhatok. Jól esett, hogy van itt még három hazafi, akik kisegítik honfitársukat. Nem akartam csövesnek tűnni, szívesen beszálltam a költségekbe, este pedig elsőként bontottam fel egy üveg nemes pálinkát. Bár ahogy őket elnéztem, jobban örültek volna bármilyen összekutyult szesznek, csöves-bornak, mintsem egy pohár igényes italnak.

Utólag már megbántam, hogy hozzájuk csapódtam. Idegesített a két nagykanizsai böfögése, és állandó fradizása. Akárcsak a kispesti gyerek idétlen röhögése, és minden igyekezete, amelyben megpróbálta bebizonyítani nekem, hogy a húszfős táboruk egy szinten van velünk. Nevetséges! Százhúsz év csoda nem múlik el nyomtalanul, a kommunista csapatuk és olasz-majmoló szurkolóik egyszerűen nincs velünk egy súlycsoportban.

 Mi csak a fradistákat vesszük komolyan, a vidéki és picipesti csicskáikat már nem. Egyébként is fárasztó ez a jópofizás, viccelődés. Még az sem hozott közelebb a kanizsaiakhoz, hogy ők is utálják a Zalaegerszeget.

Kicsit Norvégiában is csalódtam. Úgy látszik, őket is utolérte a Nyugat betegsége. Feladják ősi kultúrájukat, és beengedik a bevándorlókat, akiknek már semmit sem jelent az Ygddrasil, Odin. A metál, vagy a rock helyett a rappel majomkodnak.

Ettől függetlenül az ország még mindig szép hely, jó hely. A lányok pedig gyönyörűek! Finom, germán metszésű arcuk még visszaad valamit a múlt tisztaságából. Talán még nem vesztek el az északi értékek, de kezdem azt hinni, hogy nekünk, keletieknek kell visszaadnunk Európa önbecsülését. Ezeket a majmokat pedig majd visszasöpörjük Afrikába. Nevetséges, hogy már egy norvég válogatott sem tud kiállítani tizenegy fehér embert!

Kicsit aggaszt, hogy még egy napunk hátra van a meccsig. Addig nem fogom kibírni ezzel a három előemberrel. Csak a Viking Múzeum tudott megnyugtatni egy kicsit. Azon a szigeten, ahol a múzeum helyet kapott, látszott is hogy árják lakják. Tisztaság, nyugalom és a természettel összhangban épült házak. Kicsit lehangoló volt visszahajózni a kozmopolita Oslóba.

Oslóban két nap bőven elég ahhoz, hogy mindent lásson az ember. Így itt tartózkodásunk negyedik napján már fogalmunk sincs, hogy hová induljunk el. Szerintem ez a két fradista és egy szem kispesti majom is unja már egymást, csak állandóan be vannak rúgva.

A két idióta nagykanizsai szilárdan hiszi, hogy a norvégok úgy köszönnek egymásnak, hogy „Kátty!” Mert ők így hallották a repülőn. Hallottátok ám… a kispesti Fradi-csicska jó szokásukhoz híven azonnal elkezdte őket utánozni. Gyönyörűen néztek ki hárman, ahogy délután kettőkor már atom részegen nőket szólongattak le a főutcán. A helyi lányok persze nem tudták mire vélni a „Kátty-kátty!” megszólítást, de ettől függetlenül igen barátságosak voltak. Gondolom nem láttak még ilyen csudabogarakat, ezért méltatták szóra ezeket a gusztustalan barmokat.

A mai nap hasonlóan kezdődött. Kori és Schefi, a két kanizsai azt javasolta, hogy igyuk meg a maradék töményt indulás előtt. A változatosság kedvéért rúgjunk be reggel, aztán majd lesz valami. Nekem már az esti hőbörgésből is elegem volt, de a pálinka kellemes zsibbasztó hatása hiányzott volna lefekvés előtt, ezért elleneztem a tervet. Végül a kispesti gyerek javaslatára felpakoltuk a whiskykészleteket, hogy egy kiadós reggeli után majd elszürcsölgessük a tengerparton. Mondjuk a Vár tövében, esetleg a jacht-kikötőben. Ez már nekem is tetszett, végre volt egy olyan program, amire én is lelkesen rá tudtam bólintani.

Kicsit bosszantott, hogy a kanizsaiak a lazulás előtt még egy szállodát kerestek, ahol állítólag jegyek várták őket.

A kispesti – azt hiszem Lórántnak hívják, amúgy nem érdekel – mindenáron ajándékboltba és régiségboltba akart menni. Utóbbi ellen tiltakoztam leghangosabban, mert a fene sem akart ajándékokkal megrakott szatyrokkal végigcsörömpölni a városon, de meggyőzött, hogy mindkét hely teli lehet fafaragványokkal, tőrökkel, kardokkal és sisakokkal.

– Na, ez lesz az! – mutat előre boldogan egy bolt előtt.

– Igen, erre emlékeztem én is. Itt a csatabárdos viking és a troll. Tudtad, hogy norvégul stridsøks a csatabárd? A kard pedig sverd. De érdekes módon a csatabárdos és a kardos már øks mann és fekter. Fekter krieger pedig a karddal harcoló normann harcos.

– Te aztán tényleg vágod a viking kultúrát meg a skandináv nyelveket! – füttyent. – Ennyire érdekel a viking történelem?

– Olvastam róluk ezt-azt… gyakran hallgatok norvég zenekarokat is.

– Hm, ezek egy kicsit olyan borús zenék, nem? – tudtam, hogy ezt fogja kérdezni. Az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy milyen bonyolult és kifinomult zene a norvég black metal. A szövegről tényleg kár lenne beszélni olyanoknak, akiknek a Magozott Cseresznye jelenti az etalont. A négereknél csak a buta, igénytelen skinheadeket gyűlölöm jobban és a kommunistákat.

– Attól függ! – felelem kitérően. Nem akarom neki elmagyarázni. Ehhez már fáradt vagyok.

– Mondj már pár zenekart! Hátha ismerek egyet-kettőt – unszol kitartóan.

– Dimmu Borgir, Burzum, Mayhem…

– A Dimmu Borgirt jól ismerem – bólint szomorúan.

– Honnan? – pillantok rá meglepetten. Ezt nem néztem volna ki belőle.

– A gimiben egy olyan koliban laktam, ahol nyolcan aludtunk egy szobában. Ki ezt hallgatott, ki azt. Szólt ott Tereskovától kezdve Ganxta Zoleen át Dj Budaiig minden. Az egyik arc imádta a Borgirt, és ha hagytuk, akkor rendszeresen nyomta. Nem tudom, hogy azért volt olyan nyomott kedélyű, mert ilyen zenét hallgatott, vagy csak a hangulatához keresett zenét. Menjünk be!

Engem azonnal a kardok és gyönyörűen megmunkált csatabárdok kötnek le. A kardok… jól van, ez nem hitvány kínai utánzat. Nagyon helyesen fából készült a markolatok zöme, bőrborítással. Pfhhh… ez majdnem ötvenezer forint! Másrészről egy szépen megmunkált kardot ne is adjanak el bagóért a bunkó amerikai turistáknak.

A kispesti gyerek beszél magában? Nem, ő éppen faszobrocskákat pakol a zsebébe – de miért nem a kosárba? – a másik polcnál. Akkor ki beszél itt magyarul? Integetek útitársamnak, kérdő tekintetére a hang irányába mutatok. A pénztár felől jön. Vállat von, de ő is elindul.

– Nem érted, öcsém? 100/3 NOK az asz’tat jelenti, hogy hármat ideadol’ százért? Nézd meg baszd meg, ez nem érti…

– Mert ez is olyan értetlen buzi, mint a norvég szövetség elnöke. Majd megköszönjük már neki, hogy az EB pályázatunkra szavazott! A büdöskurvaanyját a parasztjának...

– Figyelj már ide! SZÁÁZ PER HÁÁ-ÁÁROM NOK! Most akkor hármat adtok százért?

Világéletemben utáltam, amikor finnyás honfitársaim olyan kijelentéseket tesznek, mint „szégyellem, hogy magyar vagyok a külföldiek előtt”, de most lángba borul az arcom. A pénztárnál felismerem a labdarúgó szövetség három funkcionáriusát.

– Segíthetek? – sóhajtok.

– He? Végre egy értelmes ember! Tudsz beszélni evvel a majommal? Csak itt áll, és néz. Úgy tesz, mintha nem értené, amit mondok.

– Can I help you? Sprechen Sie Deutch? Hablan Ustedes en Espanol? – mosolyog rám az eladó. Tiszta, őszinte viking arca van. Három nyelven próbálkozik, szerintem még franciául is tud. Hát magyarul speciel pont nem. Nem tudom, hogy ez a három gyökér hogyan próbálja majd elmondani a norvég szövetség elnökének a panaszait a pazarul sikerült EB- pályázatunkról.

Röviden, tele szabadkozással elmagyarázom neki, hogy mit szeretne ez a három nyomorult. Igazából ő sajnálkozik, hogy nem tud magyarul, de végül megköttetik az üzlet. Segítek az eladónak, hogy minél előbb eltakarodjon a boltból három honfitársunk.

– Ekkora parasztot! Pesten nem lehetne még sültkrumpli-sütő sem ennyi ésszel! – morogja az MLSZ-alelnök.

– Biztosan. Ott különben sem érne semmit a spanyol nyelvtudásával – helyesel a kispesti. A hűtőmágneseket elpakoló baromarcú, futballunk egyik befolyásos irányítója megerősítve érzi magát igazában. Gondolom nála a nyelvek ismerete valami sértés.

– Te jó Isten… – suttogom magam elé. – Ezek fognak ma este képviselni minket a fogadáson?

– Szomorú dolog. Azért azt hittem, hogy hárman együtt össze tudnak dobni egy három szavas angol mondatot, de nem... fizessünk, aztán menjünk innen. Elment a kedvem a vásárolgatástól. Markoljuk fel a jegyeket, aztán irány a tengerpart!

A két kanizsai hitetlenkedve hallgatja a beszámolónkat.

– Azért ennyire sötét még három MLSZ-alkalmazott sem lehet!

– De bizony, hogy lehet… – bizonygatja kispesti cimborájuk.

– Most már kezdek komolyan aggódni, hogy megértették-e, hogy jegyekre van szükségünk. Kinézem belőlük, hogy egy pesti jegyirodában vár minket a zsuga. Menjünk gyorsan, mert most már ideges vagyok! – kap fejéhez Kori.

Tényleg nekiindul, majdnem futnunk kell, hogy tartani tudjuk vele a lépést.

– Jó irányba megyünk egyáltalán? – lihegi Lóránt mellette. Azért a biztonság kedvéért rágyújt egy cigire.

– Ott a szálloda előttünk! – válaszolja mogorván a kanizsai.

– A szálloda előtt meg nem Szivacs?

A túra negyedik napján először én is elnevetem magam. Csakugyan! Egykori legendás labdarúgónk éppen a járdán dülöngél fel-alá. Feltételezem, hogy a szálloda bejárata felé tart, de még hosszú percekre lesz szüksége ahhoz, hogy elérje a portát.

– Én kurvára utálom ezt az alkoholista szerencsétlent! Csak tudnám, hogy mit keres itt egyáltalán? – köp egyet Schefi.

– Arra én is kíváncsi lennék. Lehet, hogy ő a küldöttség tolmácsa – találgatom. Ezen megint elnevetjük magunkat. A magyar beszéd azért az alkohol felhőjén át is eljut a Szivacs becenevű legendánk tudatáig, mert lassan felénk fordul.

– Bööööe! – hörgi, majd váratlanul eltűnik a kapuban.

– Mindenesetre jól elbeszélgettünk vele! – von vállat Kori. – Én bemegyek a jegyekért. Egy perc az egész, aztán mehetünk!

– Addig üljünk le itt a teraszon?

– Szerintem a szálloda személyzete ki fog dobni minket. De addig üljünk le.

Helyet foglalunk. A személyzet a várakozásokkal ellentétben nem foglalkozik velünk. Gondolom, most mindenki a Szivacs bárszekrényét tölti fel. Szerencséjük, hogy nem értenek magyarul, mert könnyen új dimenziók nyílnának meg előttük a szitkok és káromkodások univerzumában. A büdösúristenit!

A húsz asztalból csak egy mellett ül még egy háromtagú társaság. Feltűnik, hogy ugyanaz a zöld póló van rajtuk. Ugyanabban a szállodában, ahol egykori legendáink is megszállnak… megvan! Ők fognak pályára lépni holnap!

– Helló, srácok! Déli pihenő? – Schefinek hamarabb leesett, mint nekem.

– Sziasztok! – csillannak fel a tekintetek a másik asztalnál. Három fiatal játékosunk ül és néz maga elé. Tekintetük nem sok jóval kecsegtet a holnapi meccs előtt. Némi letörtség, némi izgalom. De az egyértelmű, hogy örülnek nekünk.

– Jöttetek a meccsre? – kérdi izgatottan a Belgiumban légióskodó hátvéd.

– Ha már itt vagyunk, akkor gondoltuk, kinézünk, hehe!

– Tök jó, hogy jöttetek! Köszi szépen, srácok!

– De jó, hogy jöttetek szurkolni! Isztok valamit?

Ezen mindhárman megdöbbenünk. A világ bármely országában – legalábbis a világ legtöbb országában – a kisfiúk autogramért, a nagy fiúk közös fényképekért, a nagy lányok pedig forró csókok lehetőségével közelítik meg a válogatott tagjait. Hát itt kicsit más a helyzet. Mi vagyunk a sztárok, és a csapat ünnepel minket.

– Sokan jöttetek? – kérdezi izgatottan a melírozott hajú középpályás. – De jó lenne, ha sokan lennétek…

– Tudtommal négyen jöttünk. De mi korábban jöttünk ki, valószínűleg jönnek még innen-onnan – teszem hozzá, látva csalódott tekintetét. Ezek már most feladták.

– És mi lesz holnap, srácok? Jó lenne egy pontot begyűjteni legalább! Kicsit meg vannak zuhanva a norvégok, azért nem reménytelen! – próbál lelket önteni beléjük a kispesti. A zsebéből közben viking szobrocskákat pakol az asztalra. Most jut eszembe, hogy talán nem csak a három MLSZ-funkcionárius miatt sietett ki a boltból. Undorító!

– Háááát… jó lenne… de ugye… – legyint a védelmünk oszlopa. Ez lesújtóbb, mint gondoltuk. Az időközben visszatért Kori is kétségbeesetten hallgatja az erődemonstrációnak éppen nem nevezhető párbeszédet.

– Figyeljetek! Van egy viking monda, a Bravallamező hölgyeiről… – kezd bele a mesélésbe a kispesti. Egyébként mesélésben tényleg jók. El tudják adni az internet közönségének a semmit. Sőt, néha még az ugatást, a magyarázkodást és a menekülést is ki tudják hozni győzelemként. De a viking monda érdekel. Ha jók a sejtéseim, akkor arról a történetről lesz szó, amikor éhínség tör egy normann királyságra. A férfiak szokás szerint délre mennek rabolgatni, az otthon maradt asszonyok pedig megvédik a földjüket a gonosz szomszéd király ellen. Tökös lányok voltak ezek a normann asszonyok!

– Aha… de bocs srácok, most mennünk kell! – áll fel bocsánatkérő mosollyal mindhárom üdvöskénk. – A meccsen majd találkozunk!

És egy pillanat alatt eltűnnek. Lóránt remeg a dühtől, ahogy visszapakolja a faszobrocskáit a zsebébe. Volt ott kardos lány, csatabárdos viking, varázsló… most már bánom, hogy nem vettem.

– Szerintem most jót fog tenni, ha leiszom magam! – fogalmazza meg mind a négyünk véleményét Kori.

– Ezek fognak kifutni holnap az Ullevalba? Ááá, miért büntet engem az Úr? Szerintem kapura nem fogunk lőni az egész meccsen! – kesereg Schefi.

– Svédországban voltam, ott kaptunk egy hármast. Horvátországban dettó. Bulgáriában kettő-nullra kaptunk ki. Egyik meccsen sem rúgtunk gólt. Sok örömöm van ezekben a túrákban! – rúg bele búcsúzóul egy székbe a kispesti. Először azt hiszem, hogy csak műbalhézik, de miután hasra esik benne, rájövök, hogy ez most így sikerült.

– Igyuk le magunkat! – morogja kedvtelenül. – Életemben először olyan meccsre megyek, amelynek tudom a végeredményét. Sima négy-null oda.

Kicsit megsajnálom. Bár kicsit nagy arca van az amerikai tulajuk meg a kupagyőzelmük miatt, de az azt megelőző tíz év, és a válogatott tényleg eltörhetett benne valamit.

– Egy jó whisky, leöblítve pár üveg Amundsen sörrel, és minden rendben lesz! Nézd csak azt a három norvég bukszát! Hello, lányok, katty-katty!

Nem csoda, hogy itt mindenki alkoholista, depressziós, és metal zenét hallgat. Hiába a pénz, a gyönyörű lányok… Norvégiát nem lehet alkohol nélkül elviselni!

Hol kapható a Könyv? Elsősorban az Underground kiadónál a Csengery utca 72 szám alatt. Illetve megrendelhető itt. Kapható még a Líra és Lant boltjaiban és a Fókusz Könyváruházakban! További részletekért, ajánlókért és vásárlási lehetőségekért katt ide! Látogass el a könyv Facebook oldalára is!